Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Németh G. Béla: A regényíró drámai remeklése (A Kassai polgárok)
Németh G. Béla dós és filozófusnak is kitűnő Heisenberg mondta híres Platón-tanulmányában, mindig ugyanazokat a kérdéseket tesszük föl, csak más módon, más válaszok reményében. Most, lám, Genovéva könnyűvérű csillogásvágyának s hűtlenségének kell megmutatkoznia ahhoz, hogy János mester ráébredjen: ábránd annak a földön- túlian lebegő eszménynek és mégis idekötő nőiség eszménynek formát öltő léte és szobra faragása, amelynek vágyát, tudat alatt, ez a hirtelen nővé érett fiatal lány testesítette meg számára. S ábránd az is, hogy ez eszményi szobor megalkotása jegyében és jogán kihúzódhat polgártársai s a város súlyos gondjai elől a maga külön világába. Azaz egy újabb konfliktus: a művész és a köz problémáinak viszonya. Ha ez ideig Omodé nádor rablóhadának veszélyét nem akarta tudomásul venni művészi elhivatottsága jegyében - most az eddig tudat alá szorított szabadság-, jog- és igazságféltés meg a sértett polgári öntudat tör fel bensőjéből. Márai, persze, óvakodik az olcsó megoldásoktól: nem tér vissza János Ágnes hűségére, s vezére sem lesz a fölkelőknek. Ágnest már csak halva látja viszont részvéttel és szánalommal eltelve iránta. Egy rabló fegyverétől találva halt meg. A fölkelők között pedig János mester egy a harcosok közül. Mégis nem szabad a hazai kritika mai, eléggé gáncsolható eljárását követnünk: aki táborunkhoz, klánunkhoz tartozik, arról csak jót, aki nem, arról csak rosszat. S nem is esztétikait sem egyik, sem másik esetben, hanem „hazafiast“, „közösségit“, „nemzeti értékőrzőt“ vagy „liberálist“, „Európához fölzárkózást“, „szociális érzékenységűt“ (stb), egyszóval ideológiait. Egy pillanatra, tagadhatatlan, Márait is megkísérti a magyar drámaírás legnagyobb veszélye: a didaktika, s annak is legrosszabb fajtája, a szájbarágós didaktika. A polgárok, egy-egy pillanatra, már-már jogászi, történészi elmeéllel magyarázzák, védik jogaikat. Szerencsére csak egy-egy pillanatra. A nagy zárójelenet a színpadi beszéd ragyogó értőjének mutatja újra Márait: a polgárok indulattal, keserűséggel, fájdalommal s méltósággal, de a maguk saját nyelvén felelnek s igazolják ellenállásuk jogát a királyi tribunál előtt, cáfolhatatlan erővel és egybeforrasztó bátorsággal, akár magyarok, akár németek, akár olaszok. Azaz Márai ért az oly fontos politikai mondanivalónak is a lélektanná, színházi beszéddé és jelenséggé formálásához. Amit az is rendkívüli módon segít, hogy voltaképpen János mester sorsában döntő elhatározás és fordulat áll be, a művészet ábrándja után vállalja a munka mesterségét s a sztoikus magatartást. Vagyis az egész drámán áthallik a férfi életkorfordulójához ért író küszködése saját sorsával, elhatározása: ha kell, vállalja a sztoikus munkát akár élete végéig. 5. Mert mindezek a konfliktus-összetevők a szerző saját belső ütközéseinek is részesei, alkotóelemei. Márai szinte teljes életművében, különösen pedig java munkáiban konfessziós lélek és monologikus világú ember. Bármilyen kitűnően megfigyeltek is alakjai, s bármily diszkrét eleganciával takarja is vallomásos hajlamát, a tárgyias dištancia látszata ellenére minden hősének jellemén, belső világán, önmaga védelmén átüt önnön személyisége, önnön szelleme részigazságainak küzdelme egy egész és egységes magatartásért. De annak rezervált tudata is, hogy ez csak a lélek elszánásában jöhet létre, amely azonban a valósággal való ütközésben folyton, újra meg újra megbomlik.
