Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Vladimír Holan: S Hamlet folytatta... (vers)
Vladimír Holan az oktávpárhuzam megint kifejezi a szerelmes szív dobbanását... A lány válaszolt: Én már túl vagyok ezen s jól tudom, hogy Janáček üstdobokkal is kifejezte a nők érzéki létét... Azt válaszoltam a lánynak, hogy a halálhoz a klarinét hangja is elég... Tudom, rossz voltam hozzá, de a lány fel sem vette és él és élni fog és várni fog, KÍVÁNCSIAN, bár tudja, hogy a faháncsot akkor hántják, mikor a kérge mézgás... A gyermeknek azt mondod: Zárd be az ajtót! S ő erre: Ki jön?- Marszüasz bőre, fiacskám!“ „A nők!“, mondta Hamlet. „Éva, Lilith, Kobold, Empusa, Lamie!“ Miféle nevek ezek? kérdeztem. Ő pedig így szólt: „Csak egy nőt neveztem meg Ádám minden nőjében!“... S folytatta: „Olyanok a nők, mint a meztelen szó, ha megállítják (ruháit korábban e szó vágyunk kezébe dobta) s azt mondja: A szerelem nem én vagyok! Aztán végül is mindegyik olyan, mintha másból sem állna, csak válltömésből, szájból és tejből, ingerlő kezdetek a férfi végórájához, ki a lepedő sáros havában térdelve könyörög, ötödik ujj két comb közé, meleg fánk kihűlt kemence üregébe. Két vakember párbaja ez, kik a gyűlölet melléhez ütődnek, de úgy rákformán, háttal, mikor a gyilkos is megtalálja az ellentétét... Nincs megismerés... Káprázatokban élünk. S néha mégis átrezdül rajtunk valami szorongás, sejtés, félünk, hogy káprázatainkat is elvesztjük egyszer, vagy épp hogy sohasem szabadulunk már tőlük, itt maradnak a bőrünkön, bűzként, mint a fénysugár, minek
