Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)
Václav Havel a közösségeket nem az a légkör tartja-e össze, amelyben a formális és rítussá merevedett kapcsolatokat a szolidaritás és testvériség eleven érzése válthatja fel? Nem a közösen vállalt nehézségek révén születik-e minden közvetlen, személyes bizalmon alapuló „posztdemokratikus“ kapcsolat s az egyes embereknek ezen a bizalmon alapuló sosem formális hatásköre? Vajon ezek a csoportok nem a konkrét, valós igények nyomására keletkeznek, léteznek és szűnnek meg, anélkül, hogy rájuk nehezedne a kiüresedett hagyomány ballasztja? Valóban nem az erkölcs valamiféle kezdődő helyreállításának a jele-e kísérletünk az artikulált „igaz életre“ és a „magasabbrendű felelősségérzet“ megújítására a közönyössé vált társadalom közepette? Más szóval: egy-egy ilyen formalizmustól és bürokráciától mentes, dinamikus és nyitott közösség - ez az egész „párhuzamos polisz“ - vajon nem valamiféle kezdeti előképe vagy jelképes mikromodellje-e azoknak az értelmesebb „posztdemokratikus“ politikai struktúráknak, amelyek a társadalom igazságosabb elrendezésének alapjai lehetnek? Megannyi személyes tapasztalatból tudom, hogy a Charta ’77 közös aláírása milyen hihetetlen mértékben volt képes ismeretlen vagy egymást csak felületesen ismerő emberek között egy csapásra mélyebb és nyíltabb kapcsolatot teremteni, és egyszeriben kiváltani az értelmes együvé tartozás erős érzését, vagyis valami olyasmit, amit csak elvétve tenne számukra lehetővé bármely, akár hosszú éveken át tartó együttműködés valamilyen formális hivatalos szervezetben. Mintha már maga a közösen vállalt feladat és a közösen megosztott tapasztalat tudata is megváltoztatná az embereket és együttélésük légkörét, s mintha közérdekű munkájuknak is valamiféle, másutt csupán elvétve tapasztalt emberibb dimenziót kölcsönözne. Lehet, hogy mindez csak a veszélyeztetettség közös érzésének következménye , és lehet, hogy abban a pillanatban, amint ez az érzés megszűnik vagy enyhül, lassan semmivé válik az a légkör is, amelyet létrehozott. (A veszélyeztetők célja azonban épp ennek az ellenkezője: az embert újra meg újra sokkolja a felismerés, mennyi energiát képesek arra pazarolni, hogy a veszélyeztetett közösségeken belül a legkülönfélébb aljas eszközökkel bemocskoljanak minden emberi kapcsolatot.) De ha fnég így volna is, mindez mit sem változtatna a feltett kérdéseken: Nem ismerjük a kiutat a világ marazmusából, és megbocsáthatatlan fennhéja- zás lenne, ha abban a kevésben, amit csinálunk, az egyetlen kiutat vélnénk fölfedezni, sőt ha önmagunkat, a közösségeinket és életvitelünket bárki elé egyedüli követendő példaként állítanánk. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a poszttotalitárius viszonyokról és az embert, az ember személyiségtudatát e viszonyok közepette megvédeni próbáló kísérletek mozgatórugóiról szóló fejtegetéseim után helyénvalók voltak az általam felvetett kérdések. Végtére is nem szántam őket sem többnek sem kevesebbnek, mint tapasztalataim tárgyilagos reflexiójának és elgondolkozásra késztető impulzusnak: vajon e tapasztalatok némely eleme - anélkül, hogy ennek tudatában volnánk - nem mutat-e csakugyan valahová messzebre, túl ismereteink határain, s ily módon vajon nincsenek-e mindennapi életünkbe bekódolva bizonyos ősz-
