Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Király Béla: Szerelem, etika, kritika (esszé)
Király Béla Híres stádiumelmélete tulajdonképpen gondolatkísérlet, és azt igazából két művében gondolta végtől végiig: a nagy port felkavaró, de múlhatatlan szépségű Vagy-vágyban (1843) és az Állomások az életúton címűben (1845). Az egyes és az általános viszonyában a stádiumok dialektikája a következőképpen érvényesül: az esztétikai stádiumban az ember elvont egyesként, az etikaiban elvont általánosként jelenik meg; a vallási stádiumban az etikait nem törli el az egyén, hanem megszüntetve - megőrzi. A kivételesség kitüntetett érvényesülési területe a vallási szféra, mivel itt semmi sem korlátozza az egyént. Alkotói periódusának első korszakában - amelyet a már említett Vagy-vagyon és az Állomások az életúton című alkotásain kívül olyan művek fémjeleznek, mint a Félelem és rettegés (1843), Az ismétlés (1843) és a Filozófiai morzsák (1844) - többszöri visszatérő téma a szerelem. Adott a kérdés: hogyan lehet a szerelem központi témája egy filozófiai alkotásnak, méghozzá úgy, hogy az általános emberi fejeződjék ki általa? Végül is mi a szerelem? A legközvetlenebb emberi kapcsolat. Első vérbeli filozófiai elemzőjénél, Kierkegaard-nál ez a fogalom úgy szívódik fel az elmélet vérkeringésébe, hogy az mindennemű emberi kapcsolat kifejezésére szolgáljon. A szerelem lehetőségei az emberi kapcsolatok kifejezésére szolgáljon. A szerelem lehetőségei az emberi kapcsolatok lehetőségeinek allegóriáivá válnak. így ír erről Heller Ágnes, szerzőnk egyik legjobb ismerője: „Az esztétikai stádium szerelme az erotika. (...) A második stádium szerelme a házassággá emelt első szerelem, a polgári életben megvalósult szerelem. A harmadik stádium szerelme: szerelmünk Isten iránt. Az első stádium szerelme még nem jelent emberi kapcsolatot: az erotikának tárgya van, a másik nem önálló lény. A harmadik stádium szerelme már nem jelent emberi kapcsolatot: szerelmünk tárgya az Isten, a Másik - mint közvetítő - ebből a kapcsolatból ki van zárva...“ A második, vagyis az etikai stádium mindenki számára nyitva áll: személyiséggé lehet válni. De lehetséges-e a harmonikus mindennapi élet? Lehetséges minden ember számára értelmes emberi tevékenység? Kierkegaard kétségbeesett erőfeszítést tesz, hogy érdemben válaszolhasson, de nem léphetett túl ő sem a korán! Szubjektív becsületességére vall, hogy következetesen végiggondolta azt, amit önmagában, környezetében, a korabeli társadalomban talált. Nem találta meg a konszenzust. A konszenzus arra lett volna hivatott, hogy leküzdje a diszkrepanciát, a szakadékot, ami a szubjektum és a fel nem tárt, hibásan feltárt, vagy hamisan feltárt valóság között létezik. Pontosabban, talált ő konszenzust ideiglenesen, de csak önmagában - azzal a felmentéssel, miszerint: ő kiválasztott. De a közösségtől elidegenített kiválasztott csak szerencsétlen tudat marad. A szerencsétlen tudat pedig általában a valláshoz menekül. A vallásos stádiumba való átmenetet a rezignáció jellemzi. Szinte minden műve stilizált önéletrajz. Fölvetődik a kérdés: honnan az alapélmény? Többen megírták: ez a kiválasztott, magányos ember megtette kísérletét az etikai út felé. 1840-ben, egy jütlandi utazás után eljegyezte a fiatal Regine Ol- sent, akibe egy ideje szerelmes volt. Úgy látszott, a szétzilált esztétikai élet után az etikai utat kívánja járni, és feladja a kivételességet, mivel vonzza a szabály. Mégis tiszavirág-életű lett a szerelem. Hiába volt boldog az ártatlan és intelligens lánnyal, megszakította - méghozzá cinikusan - a kapcsolatot. Könyvespolcnyit
