Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Faragó Béla: Van-e korzikai nép? (esszé)

Van-e korzikai nép?

Véleményem szerint a „kisebbség“ fogalmát a francia törvénytervezet azért nem használja, mert ez semmiképpen sem egyeztethető össze a jakobinus demokrácia alapvető posztulátumával, mely szerint a nemzeti szuverenitás a szuverén polgárok szabadon kinyilvánított akaratából ered, s mely szükségszerűen feltételezi a polgárok eredendő egyenlőségét, az ország egyetemes politikai közösséghez, a „cité“-hez való tartozás egyenértékűségét. Ebből a szempontból, mint láttuk, már a „komponens nép“ fogalma is elfogadhatatlannak tűnt sokak szemében. A „nemzeti kisebbség“ fogalma tehát azért nem merült fel Franciaországban, mert ez a fogalom az állam polgárai között egy a priori megkülönböztetést vezet be, a „nemzeti“ néphez tartozó polgárokat akarva-akaratlanul „polgárab- baknak“ tekinti, mint a másodosztályú, kisebbségből származó személyeket.

Mindenesetre egy ilyen szemlélet teljesen idegen a francia típusú republikánus demokrácia elveitől. Ha a korzikaiaknak több jogot kell biztosítani, ez meglévő francia polgárságunkhoz képest csak valami plusz, valami többlet lehet, nem pedig a polgárok univerzumából való megkülönböztető kitaszítás. Inenn azután a korzikai „nép“ elismerésének javaslata, s az a furcsa formula, mely a korzikai népet a francia nép komponensének tekinti.

Mindez nem jelenti azt, hogy problémáink megoldásának érdekében Kelet- Európában le kellene mondani a „nemzeti kisebbség“ fogalmáról. Térségünkben, ahol a demokrácia és a republikánus gondolkodás a legtöbb helyen még igen gyenge lábon áll, ez a fogalom elementáris garanciát jelent az érintett közösségeknek jogaik védelmére.

De a korzikai paradigma jó arra, hogy tudatosítsa: ha Kelet-Európában „igazi“ demokráciát akarunk, a végcél nem az, hogy az itteni kisebbségek méltányosan adminisztrált indián rezervátumokban éljenek, hanem az, hogy kulturális identitásuk megőrzése mellett teljes jogú állampolgárai legyenek annak az országnak, ahol élnek. Nézetem szerint az ideális állapot nem az, hogy pl. a román parlamentben legyen egy magyar párt, hanem az, hogy a magyar területekről származó magyar eredetű képviselők a különböző román pártok tagjai lehessenek anélkül, hogy ez bárkinek - nekik, választóiknak, vagy a román közvéleménynek - problémát okozna. Mint Franciaországban, ahol Elzász-Lotaringia, Bretagne, Korzika vagy Savoie általában helyi eredetű képviselői nem különféle „nemzetiségi“ pártok, hanem a nagy francia pártok tagjai (ami különben nem akadálya annak, hogy pártállástól függetlenül jelentkezzen egy tartományi „lobby“, ha a helyi érdekek veszélybe kerülnek).

(Megjegyzés: a nemzeti pártok nehezen illeszkednek majd be a bipartizmuson alapuló, jól működő parlamenti demokráciába.)

2. A francia parlamenti vita másik tanulsága az, hogy a kisebbségek kulturális, gazdasági és társadalmi érdekeinek érvényesülését a modern demokrácia keretén belül a decentralizáció technikáival lehet és kell garantálni. A törvény által meghatározott ún. „helyi ügyeket“ az érdekeltekre kell bízni, a területi demokrácia különböző módozatain keresztül. Ezen a téren a nyugati országok már kidolgozták és többnyire ki is próbálták az elképzelhető megoldások igen széles palettáját, a francia decentralizációtól kezdve a belga vallon-flamand viszonyon keresztül a finnországi svéd kisebbségnek garantált lehetőségekig.

3. A francia vita harmadik tanulsága az európai építkezéssel kapcsolatos. Úgy