Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Ivanka Hergold: Az éneklő diófa (elbeszélés)
Ivanka Hergold- Hogy lehetsz ilyen szégyentelen, hallod-e, hogy jelet sem adtál magadról, mikor itt volt ez a hittérítő? Segíteni akart rajtunk, te meg úgy tettél, mintha itt sem volnál! Nagyon szépen kérlek... - suttogta - hallasz egyáltalán?- Hallak hát - mondta nagyapó -, hogyne hallanálak!- Akkor elárulod végre, miből élsz odafönt, ha egyszer semmit sem vagy hajlandó elfogadni tőlem? A diófa azonban csak harmonikázott, és nagyanyó nem tudta, táncra perdüljön-e a gazos udvaron vagy menjen el aludni, merthogy nagyon belefáradt már az egészbe. Aztán mégis perdült néhányat az udvaron, de a gaz akkora volt már, hogy ettől is csak a bosszúsága nőtt.- Látod, te mihaszna - küldött egy szemrehányó pillantást a lombok közé -, már táncolni sem tudok. A diófa meg csak muzsikált, muzsikált. Aztán az történt, hogy nagyanyó vetett még egy-két dühös pillantást a diófára, aztán beleköpött háromszor a markába: na, most megkapod a magadét, gondolta. Majd adok én a hermonikádnak! Azzal fogta az íjat, amivel hajdan indiánosdit játszottak a gyerekekkel és nekiszegezte a diófa koronájának. Erős asszony volt, megedzette a sok munka, úgy röppent ki a vessző az íjából, akár a gondolat, s be, egyenest a lombok közé. A harmonika nyikkant egyet, hörgött kettőt, aztán tarka, madártollhoz hasonló foszlányok kezdtek hulldogálni a fáról a gyepre.- Óh - mondta nagyanyó -, óh. Szilágyi Károly fordítása
