Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Ivanka Hergold: Az éneklő diófa (elbeszélés)
Ivanka Hergold legyen, már csak a gyerekek miatt is, mondta magában, ami engem illet, egy öreggel több vagy kevesebb a háznál... de a gyerekek... valamit csak kéne tenni.- Nektek kettőtöknek meg - intette a fiúkat - semmi bámulnivalótok odafönt, megértettétek, az ott fönt a mumus, nem madár, és el ne járjon a szátok mások előtt, hogy hol az apátok! » Nagyanyánk akkor még életerős, gömbölyded, szemrevaló asszony volt, nagyon bántotta a dolog. Mihaszna frátere! És épp velem történik ilyen! Miért éppen velem? Hiszen gyere csak le, te csirkefogó, majd megmutatom én neked! De hát ha egyszer nem jön! Álmatlanul hánykolódott az ágyában, fölverte a béreseket az istállóban, a cselédlányt a padláson, cukkolta a kutyákat, ugassák föl a diófán szendergő nagyapát... Miért? Miért? Rohadt disznó, szidta dühösen, mert hogy nem férhetett hozzá, ó, te vadbarom, rágcsálta elkeseredetten a hajfonatát... És meggyújtott minden gyertyát, minden petróleumlámpát a házban, majdcsak meglátja az a bitang, ahogy le-föl járkál egy szál fehér rékliben a szobájában, a ház előtt, a diófa alatt... Nagyapa azonban rá se hederített... Munka persze akadt bőven, s nagyanyánk dolgozott is a szolgákkal, a gyerekekkel együtt. És mindenük megvolt a házban, több is, mint amennyi kellett: egyre több és több gyümölcs rohadt meg szüntelenül, a birkák sántikálva várták be a telet, és nem volt aki megegye a temérdek mézet, amit a méhek hordtak össze egy odvas fába. Nem, nem adta fel mindjárt, azt nem lehet mondani... Előbb megpróbálta szépszerivel: odakészített egy kis rétest a fa alá, egy kis mézet, némi meleg gyap- júholmit télire, édeskörtét, sonkát, kolbászt... A zsémbelést is abbahagyta.- Nesze, vedd csak el, aztán gyere szépen haza, ne vacakolj már! Nagyapánk azonban nem kért nagyanyó jótéteményeiből, egy fia adományt el nem fogadott. Aztán egy hétig el nem mozdult a diófa alól és egyre hajtogatta:- Gyere már le, no! Hogy éljek így egyszál magamban, épkézláb férj mellett? És a két gyerekkel nem gondolsz, te istentelen? Nagyapa azonban szemlátomást nem gondolt senkivel, csak harmonikázott, ha éppen nem aludt vagy énekelt. Egy napon magához szólította nagyanyánk a szolgákat:- Gyertek csak, üljetek le, vegyetek kenyeret meg ami jó falat van az asztalon- kínálgatta őket szívélyesen. A béresek meg a cselédlány ettek-ittak derekasan. Nagyanyánk meg tett-vett a konyhában, ne lássák, milyen nehezére esik az egész.- Idefigyeljetek, emberek - szólalt meg aztán mégis -, van-e olyan közietek, aki ne akarna meggazdagodni? Ugye nincs! Nahát, én ezt az egész hegyet odaadom annak, aki lehozza az uramat a diófáról, élve, persze, tudjátok, milyen a falu nyelve, fiatal vagyok még, itt az ember helye mellettem, ha másért nem, madárijesztőnek, nem igaz? Élve, épkézláb lehozzátok nekem és gazdaggá teszlek benneteket! A béresekben meg a cselédlányban megpezsdült a tettvágy. Hiába, no, egy hegy az nem akármi! Sokáig tanakodtak, az egyik ezzel hozakodott elő, a másik azzal, végül oda lyukadtak ki, hogy nem volna rossz próbát tenni valami helyre
