Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Mórocz Mária: Az Utazó (kispróza)

Az Utazó jükhöz, házukhoz kötött a véletlen. Igen, tudom mire gondol. A véletlent azon­ban úgyis mindenki a maga módján értelmezi. Pillanatokra ott vagyok velük, mindenfajta tolakodás nélkül. Aztán tovább­megyek. Azt hihetné, hogy nem történt semmi, s én meghagyom ebben a hité­ben. Megérkeztem abba a Városba, amelybe. Ahonnan éppúgy továbbmehetek, mint máshonnan, vagy letelepedhetek, s élhetek úgy, ahogyan annak idején él­tem a Toronyházban. A város sötét utcái emlékeztetnek arra a falura, amelyben nemrég bolyongtam. Már szürkületben sötét és rideg volt minden zuga. Barát­ságtalan minden mozdulat és pillantás. A kérlelhetetlenség. Már nem tudnak úgy élni, ahogy eddig éltek. Felélték azt a létformát. A külsőségek még tartották ben­nük a hitet. Már azt is tudják, hogy nem húzzák sokáig. Azt is tudják, hogy nincs hozzá erejük, hogy újra kezdjék. Eljátszottam a gondolattal, hogy köztük mara­dok, ám egy reggel a roggyant váróterem egyetlen padján leltem magam, és ak­kor éreztem, hogy ez csak egy lélegzetvételnyi szünet az újabb taszításokhoz. To­latás. Teherszállító vagonok. Kora reggel kijózanító napfénnyel. Rideg és mér­téktartó. Az árnyékok hosszúak, ám szigoruk nem az elnyúltságból adódik, ha­nem mert tudják a határt. Mindez lenyűgözött, s meg kell vallani, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Úgy tűnt akkor, hogy nem állok fel onnan, s azért nem mondhatom, hogy többé, mert idő se volt már, fogalom se, hogy felöleljen ben­nem valamit. („Száll az idő, itthagy engem“) Uram, higgye el, köze volt ennek a percnek a szabadsághoz, melyre annak idején áhítoztam, pontosabban csak sejtettem. Barbár módon fogom elmondani, hogy mindezt Ön is megértse: egy pillanatra kiléptem a saját időmből. Mégis úgy döntöttem, végigjátszom ezt a játszmát. A vonaton már más dolgokra figyeltem, hiszen jöttek a házak, melyeket a má­sik oldalról már láttam, emberek, akikkel találkoztam akkor, és akik egészen másnak tűntek innen. Az elszántságukat láttam. Szerettem őket. A varjak káro- gása kísért ki a faluból. A város. Erről nem sokat tudnék mesélni, talán azért, mert számomra a legfon­tosabb városba érkeztem. Nem lepett meg, hogy szürke a kémények füstjétől, akár a legtöbb város, amelyben jártam, hogy az utcái kuszák és rendezetlenek. Tudtam, hogy megérkeztem. Az állomástól nem messze volt a szeméttelep. Gu­berálók ácsorogtak egy aprócska tűz mellett. Köszönésemet nem fogadták, tán nem is értik a nyelvemet, ám szó nélkül engedtek maguk közé, hogy megmele­gedjek. Később találtam egy zöldségesládát, amelyet rongyokkal takartam le, ar­ra ültem. Térdemen a papír, és írom mindezt, s ha megengedi, még előbbre is mennék az időben. A város ismeretlenül is csábított. Sikátorai az én lábam nyomára éheztek, az utcák magukba szívtak, és el kell mondanom, hogy az utcalányokra gondol­tam. Olcsó kis nőkre lila ruhában és vörös hajjal. Odaképzeltem őket abba az utcába, hogy halljam, amint kacarásznak, s egy pillanatra érezhessem az illa­tukat, túl a parfümön, illatszereken és púderen a meleg, gőzölgő test illatába te­metve arcom. Ezekre gondoltam, amikor az utca köveit koptattam. Tudni fogom- annál az ablaknál, mely mögött épp akkor hunyt ki a fény, amikor bepillanthat­tam volna a finom csipkén keresztül -, hogy már elég közel vagyok ahhoz a hely­

Next

/
Thumbnails
Contents