Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Zalabai Zsigmond ki mikor, hol, hogyan, milyen módon, a pályakezdőknek kijáró türelem, tapintat, irodalompedagógiai érettség milyen fokán, az esztétikum törvényeinek milyen ismeretével, milyen előjelű célzattal viszonyult legújabb líránk alakulástörténetéhez, s ezen belül az 1976-1984 között indult költőjelöltek kézirataihoz, illetve köteteihez. S ha netán az említett majdani filosz arra is rászánja magát, hogy nagydoktori értekezését az alábbi címmel írja meg: A szlovákiai magyar irodalom a kritikai önszemlélet tükrében, akkor a kritikai közgondolkodás és a recepciós rendszer egy részéről alighanem olyan, tragikomédiába illő képet tárhat ország-világ elé, hogy: itt van, íme, egy valami, amely magát irodalomnak nevezi, miközben az irodalom létezésmódjának sajátosságait nagyvonalú könnyedséggel és „magas fokon“ rekeszti ki az irodalomból, megsértve - hogy Vincent Šabík véleményére utaljak vissza - az irodalom „törvényét“. A tárgyalt korszak elmaradt vitáiban, a lefojtott nézetkülönbségek „búvópatakként“ tovább élő szemléleti ellentmondásai kapcsán olyan kérdésekkel kellett volna - újra csak! - szembenézni, hogy miképpen, milyen sajátos „játékszabályok“ alapján viszonyul egymáshoz esztétikum és eszmeiség, hogy a mereven értelmezett, publicisztikus ideologikum, a pragmatikus szempont elvárható-e a költészettől; s egynéhány kulcsfontosságú fogalmat, mint: az irodalom státusza, a költői szereptudat, az elkötelezettség, a közérthetőség, az egyszerűség, a népiesség, a közéletiség, aforradalmiság, az optimizmus, a pesszimizmus újra csak meg kellett volna tisztítani a reájuk rakódott salaktól, a sematikus leegyszerűsítések és félremagyarázások iszapjától. Dusza István írja a Főnix Füzetekben bemutatkozó fiatal költők legeredetibb hangú és világlátású, legtöbb reményre jogosító tagjáról, Bettes Istvánról, hogy a Bohócok áldozása című kötetének fogadtatásakor „... lélekgyógyászok patologikus leírásaiba illő módon háborodtak fel egyes kritikusai“. Ez a bizonyos „egyes kritikus“ Mészáros László volt; okfejtéseit Bizonytalan bukfencek címmel az Új Szó ban tette közzé, 1982-ben. S hogy az eset ne csupán a recenzensnek, hanem a szlovákiai magyar irodalmi recepciós rendszernek a szempontjából is valóban patologikusnak minősüljön, hadd tegyem hozzá: külső sugalmazásra, manipulációs cselvetésként, legfontosabb irodalmi intézményünk vezetőjének a buzgó közbenjárására. Hihetetlennek hangzik? Tanúk tanúsíthatják (hárman is); továbbá egy írásos dokumentum, amely ellenvéleményként fogalmazódott meg a Mészáros-kritika közlésére irányuló szándék ellen. A kritika közlésének ügye azonban végül - jellemző módon - apellátákat, józan megfontolásokat fél- resöprő egyszemélyi döntéssé nőtte ki magát. így látott végülis napvilágot a Mészáros-írás; ritka szép és tökéletes mintadarabjaként egy torzult tudatú irodalom- kritikai gyakorlatnak, amelynek például Bettes következetesen átgondolt bohóc motívumáról, amellyel költőnk a fenség kiüresedett kategóriáit rántja le a meny- nyei magasból, ilyen gondolatok jutnak eszébe: „Maga a bohóc fogalom három irányban asszociálható tovább: a bolond, udvari bolond irányában a félkegyel- műhöz visz az út, a kókler, szélhámos, csaló irányában pedig a bűnözőhöz, s csak a csepűrágó, komédiás artista felől jutunk el a művészethez. “- Ö, a költészet bűnei, vétkei, gazemberségei, gaztettei, életrontó indulatai, sorsrontásai! Összegereblyézve s fölvasvillázva egy fiatalember, a finom csúszta
