Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)

ZALABAI ZSIGMOND

Verstörténés, kritikatörténés

II. rész

Hogy ezt a teoretikus eszmefuttatást, fogalomtisztázást végül is miért kellett elő- rebocsátanom, azt hadd próbáljam meg írásom második felében immár egynéhány konkrét példával is szemléltetni. Induljunk ki abból az anomáliából, hogy a hetvenes évek végétől - mai időtávlatból ez már tisztán látható - „látványosan“ esett a szlovákiai magyar irodalomkritika jobbik részének aktivitása, értékkiválasztó és értékrend-teremtő képessége. Viták - eltekintve a Hét-beli Van-e költészetünk? polémiától, amelyet éppen egy fiatal költőnk, Balla Kálmán írása provokált ki -, fogalomtisztázó szellemi párbajok nem támadtak. Márpedig fogalomtisztázásra, az irodalom sajátszerűségének védelmezésére ugyancsak szükség lett volna; főleg amiatt, hogy a hetvenes évek végétől (összefüggésben a Madách kiadó élén végrehajtott személycserékkel, amelyek természetesen kihatással voltak a kiadó folyóiratának, az Irodalmi Szemlének a recepciós tevékenységére is) számtalan torzulásra került sor. Az évekig tartó feszültségek, amelyek - párhuzamosan azzal, hogy a Csehszlovákiai írók Szövetségének 1987-es kongresszusa, új társadalmi felhajtóerőket akkumulálva magába, rendkívül kritikusan ítélte meg az irodalmi életben elburjánzott negatív jelenségeket - a szlovákiai magyar irodalmi közéletben is 1987-ben törtek felszínre, részint a magyar szekció tisztújító közgyűlésén, részint pedig íróink budmericei tanácskozásán. A deformációk az 1976-1984 között indult költőjelöltek pályakezdésére, recepciójára, közérzetére javában kihatottak még tehát.

Áll tehát a pályakezdő, ifjönti zavarral, elfogódottan topogva a humánum műfajának vélt irodalom ajtaja előtt, bebocsátásra várva, s odabentxö\ közben olyan hangok szűrődnek ki, amelyek azt bizonyítják, hogy az irodalom méltóságának elve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától számtalanszor sárba tipratott. Hogy például a Szemle akkori belső munkatársai - előbb Varga Imre, majd pedig Tóth László - nem egészen „önként“ váltak ki a folyóirat szerkesztőségéből. Hogy Varga Imre (s később e sorok írója) végül is azért nem kaphatta meg a Szlovák Irodalmi Alap által nekik ítélt Madách Imre-díjat, mert úgy hírlik, „valakik„valahol“ megfúrták az ügyet, „följelentve“ a díjra javasoltakat.

Áll a pályakezdő, zavartan szemlélve, hogy irodalmunk egyik legképzettebb kritikusát, esszéíróját - megint csak „valakik“ - szabályszerűen az irodalmi életen kívülre játszották; lehetetlenné téve számára, hogy az irodalormiöfc és mint szabadfoglalkozású, az irodalombó/ éljen; ehelyett egy csallóközi szövetkezet (!) alkalmazottjaként (!) helyi kiadványok (!) irogatása emészti föl alkotó energiáit,