Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész

A kiszolgáltatottak hatalma és szembenállásra kényszerül velük. Kezdetben nem volt szó sem többről, sem kevesebbről, mint Š. ama szándékáról, hogy jól végezze a dolgát - s végül rásü­tötték az ellenség bélyegét. A jó munka ugyanis valóban a hibás politika kritikája. Néha, ahogy mondani szokás, az illető megússza, néha nem. És egyre ritkábban ússza meg. De ennek semmiképpen sem a jó munka az oka. Nem élünk már az Osztrák-Magyar Monarchiában, amikor a cseh nemzetnek (a Bach-korszak legkegyetlenebb éveiben) egyetlen igazi „disszidense“ volt: Ka­réi Havlíček Borovský, akit Brixenbe száműztek. Ha a „disszidens“ kifejezést nem értelmezzük sznobok módjára, megállapíthatjuk, hogy manapság bezzeg „Moldvát lehetne rekeszteni“ a „disszidensekkel“. Szemükre vetni ezeknek a „disszidenseknek“, hogy belefásultak az „aprómun­kába“, abszurdum lenne. A „disszidensség“ ugyanis a Masaryk-féle „aprómun­ka“ koncepciójának nem alternatívája, hanem olykor épp ellenkezőleg, egyetlen lehetséges eredménye. Azt mondom: „olykor“, és ezzel szeretném hangsúlyozni, hogy korántsem mindig: távol áll tőlem az elképzelés, hogy csakis azok tekinthetők becsületes és felelősségtudattal megáldott embereknek, akik kívül rekedtek a fennálló struk­túrákon, és összeütközésbe kerültek velük. Elvégre Š. sörfőző csatát is nyerhe­tett volna. Elítélni azokat, akik a helyükön maradtak, pusztán azért, mert ez si­került nekik, és így nem lettek „disszidensek“, ugyanolyan értelmetlen lenne, mintha pusztán ezért példaképül állítanánk őket a „disszidenseknek“. Egyéb­ként az egész ellenzéki magatartással - mint az „igaz életre“ tett kísérlettel - el­lentétes lenne, ha egy ember magatartását nem e magatartás minősége szerint ítélnénk meg, aszerint, hogy - mint olyan - mennyire tisztességes vagy sem, ha­nem a szerint a „kényszerzubbony“ szerint, amelybe az embert juttatta. XV Zöldségesünk az irányú kísérlete, hogy „igazi életet“ éljen, korlátozódhat csupán arra is, hogy bizonyos dolgokat nem tesz meg: nem rak ki az ablakába papírzász­lókat csak azért, hogy a házmester föl ne jelentse; nem megy el szavazni, mert a választást nem tekinti választásnak; felettesei jelenlétében sem rejti véka alá a nézeteit. Kísérlete tehát kimerülhet abban, hogy „mindössze“ nem hajlandó eleget tenni a rendszer egynémely elvárásának (ez azonban nem kevés!). De en­nél többé is fejlődhet: a zöldséges valami kézzelfoghatóbbat is tehet: valamit, ami több a manipulálása elleni személyes védekezésnél, s amiben kifejeződhet újra felismert „magasabbrendű felelősségtudata“: megszervezheti például, hogy munkatársaival közösen lépjenek föl közös érdekeik védelmében; levelet írhat különféle intézményeknek, melyben felhívja a figyelmüket a jogsértésekre és a környezetében tapasztalt visszásságokra; szert tehet tiltott irodalomra, lemá­solhatja és továbbadhatja a barátainak. Az, amit „igaz életnek“ neveztem, tehát létalapja (és természetesen lehetséges politikai kiindulópontja is) mindazoknak a „független polgári kezdeményezések­nek“, „disszidens“ vagy „ellenzéki“ mozgalmaknak, amelyekről ebben a tanul­mányban szó esett; ám ez természetesen még nem jelenti azt, hogy az „igaz élet­re“ tett minden kísérlet automatikusan valami ilyesfélének a csírája is. Ellenke­

Next

/
Thumbnails
Contents