Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Balla Kálmán: Költészetünk két évtizede (esszé)

Költészetünk két évtizede

meg, miért és miképpen alakult ki az Illyés Gyula mögé sorakozó népi-nemzeti írócsoportban az az álláspont, amely elutasította a tiltásokon túllépő független szamizdat fórumok létrehozását, és „rettenetes türelemmel“ kivárta a hivatalos lapengedélyt. Addig az időpontig tehát a hatósági zaklatás kockázata helyett a virágnyelv, a beavatottaknak szóló utalások, a szerkesztőségi csonkítások, a már említett beépülés kockázatát vállalta az a csoport, persze a cenzúra mártírjainak járó glóriát kitüntető dekorációként viselve. Akárcsak mi. És akárcsak a szóbanforgó írók és irodalmak, mutatis mutandis mi is ugyanazt az árat fizettük.

Félreértés ne essék, nem önkritikát gyakoriok mások, azaz íróink nevében. A többes szám első személyű hamuszórást meg meakulpázást - volt rá példa november óta - inkorrektnek és kissé ízléstelennek tartom. Az egyes szám első személyű nyilvános önbírálatot pedig talán korrektnak, de érdektelennek és fölöslegesnek. Egy irodalmi, hamarosan irodalomtörténeti korszak alapjelenségéről van szó valójában, amelyet következményeivel együtt jellemezni kell, le kell írni és minősíteni, értékelni kell. Mindez persze időbeli távlatot, sok részletmunkát és feldolgozást igényel, hogy majd áttekintő és összefoglaló módon megalapozottan, kellő szakmai színvonalon tudjunk felelni a kérdésre: milyen volt ez a korszak költészetünkben?

Ma e téren még csak a vázlatoknál tartunk, mint amilyen Tőzsér Árpádnak a Napban megjelent H. B.-szindróma c. reflexiója, vagy ez az előadás is. Ezért volt szükséges bevezetőben rávilágítani néhány összefüggésre, hiszen azok analógiaként használhatók líránk helyzetének szemléltetése céljából, másrészt pedig, lévén hogy a kritika mintegy az irodalom, tehát a líra önreflexiójának funkcióját is betölti, a lírakritika helyzetképe egyfajta kíméletlen, a rejtett vagy aprónak tetsző hibákat kiemelő és fölnagyító tükörként szerepelhet. Á költészetértékelés terén élesen felvetődő dilemmák, kockázatok és választások ugyanis magában a költészetben is napirendre kerültek és érvényesültek, de rejtettebb és közvetettebb módon. Mint ahogy utaltam rá, nem a nyílt színen, a közlés körül vagy a szövegcsonkítások terén zajlottak a líra konfliktusai, néhány jelentős kivétellel persze. Költészetünkről is elmondhatjuk, hogy a rákényszerített helyzetre, akárcsak irodalmunk más műnemei, új magatartástípusok, viszonyulások kialakításával reagált, amelyek mögött döntések, választások húzódnak meg, s amelyeknek természetesen megvoltak a következményeik, még ha kevésbé nyilvánvaló módon is.

Két alapvető mozzanatot emelnék ki a kérdéses korszak hazai magyar költészetének magatartásformái közül, olyanokat, amelyek jellegzeteseknek mondhatók. Látszólag egyik sem irodalmi vagy esztétikai jellegű, ám ez inkább kiváltó körülményeikre érvényes, mert a következmények annál irodalmibbak, hiszen a versanyag szövetét, annak színét, mintázását, sőt minőségét befolyásolták.

Költőinknek, költészetünknek - úgy vélem - becsületére válik, hogy nem szolgálta ki a konszolidációs rezsimet, nem juthattak benne hangadó szerephez az udvaronc költők, a pártkongresszusok irányvonalát versbe szedő szerzők. Ez utóbbiak jelen voltak ugyan a nem csekély hatalmi támogatásnak köszönhetően, de jelentéktelen kivételként csak az imént leszögezett szabályt erősíthették. E tekintetben alapvető különbséget kell megállapítani a hosszúra nyúló (mert