Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Győry Attila: Frontátvonulás (elbeszélés)
Frontátvonulás miért, márkát követelt rajtunk. Időbe telt, amíg a kábulatból magamhoz tértem és beállítottam magamnak az ürgét. Az a lengyel egy eszméletlen figura volt. Nyugatnémet márkát akart tőlünk venni a hülyéje... Tőlünk! Szórta az árfolyamokat, én meg csak néztem rá, nem értve a világot...- Hülye ciprusi buzi, tűnj már a lengyel anyádba... Kopj le... Visszadőltem... Aztán kis idő múlva a „nénik“ rugdaltak meg, enyhe brutalitással.-No... Jáccák el a tünikét, mer mostan főmossuk a padlót...! Kivánszorogtunk. Álmosan ácsorogva vártuk, hogy végezzenek. Amikor befejezték, beslattyogtunk a váróterembe. Magával ragadott minket az a hely... A váróterem. Á trutymós csavargók, az éjszakázok, a hálózsákban horkoló keletnémet turisták, a sarokban a négerek, a piacozó, vonatról elkésett vénasszonyok, néhány előkelő vendég a Diófa utcai szegényházból, a Lordok házából - eszméletlenül sok témát adtak a szemlélődésre... Csendben meghúzódva pislogtuk őket, hogyan forgolódnak, horkolnak, vakaróznak és finganak. Épp a négereket nézegettük, mikor az egyik öregcsaj, akinek sikerült egy teljes padot elfoglalnia, felállt, megigazította a fejkendőjét, majd mezítláb a mellettünk álló kukához bicegett. Útközben végigtapogott egy víztócsán, amitől nyomokat hagyott a csempén. A csajnak dagadt, visszeres lábai voltak, s mintha csak a szokásos reggeli buliját csinálná, kitátotta a száját és rókázni kezdett... Zsani az elragadtatástól még a száját is nyitva felejtette. Fülig vigyorodott, megbökött a könyökével, tudni akarta, látom-e a dolgokat? Persze hogy láttam. A csaj egy újabb öklendezés után előkotort egy oltári koszos rongyot, megtörölte a száját - kész, befejezte a műveletet. Visszacsámpázott, eldöglött a pádon és hortyogott tovább. Visszeres lábai meg-megrándultak, ki tudja, mit álmodhatott? Újra elaludtunk. A hangosbemondó éppen egy szolnoki vonatot emlegetett, hogy befut, meg miegymás, amikor felébredtünk... De már ment a só. Két fakabát egy rothadt ürge-mürgét pofozgatott, miközben az egyik ütemesen, a pofonok ritmusára kántálta:-Te szemét! Kezet emeltél ránk?!... A karhatalomra?! Kipofozlak! - mondta, s ahogy szótagolta, úgy is pofozott. „Ki-po-foz-lak!“ Az ürge meg bumm, neki a másik padnak. Teljesen mellette volt a világnak. Még begyűjtött egy-két pofont, aztán beszállították... Vagy fél órát döglődtünk, kitisztítottuk az agyunkat, tanakodtunk a világ dolgain, merre, hová... Mire a zsaruk újra csinálták a „bámészkört“, addigra mi is bestartolódtunk. A Rákóczi úton, útban a Blaha Lujza téri olcsó kajálda felé, a másnaposságtól kábultan vettünk néhány zacskó hideg kakaót, s kint az utcán szürcsöltük, mint az őrültek. Éreztük, hogy fáradt sejtjeink újra termelődnek, hogy izé... (ilyen külföldi szónak kellene most jönnie)... hogy... reinkarnálódunk, vagy mi... Na igen. Figyeltem a Zsanit, a barna kakaóié csendesen csordogált a mellére, de nem számított semmit. Álltunk a járdán, ittuk a kakaót, s közben meg-meglökdöstek a járókelők, ugráltak, nem tetszett nekik a rendszer. „Vigyázat! Mi van?... Mi történik itt?!“ - kérdezgették elhúzva mellettünk, választ sem várva. Nem érdekelte őket.
