Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Z. Németh István: Időutas (elbeszélés)
Z. Németh István ben maradni. Minden erejét összeszedi. S ekkor óriási nagyot dobban a szíve. Fény! Álom. A felhőkből egy tengeralattjáró ereszkedik le. Szakállas fickó ugrik ki belőle meg néhány tengerész. „Nemo kapitány vagyok!“ - mutatkozik be a szakállas. „Ne higgyen neki!“ - nyújt át egy papírlapot az egyik csíkos ruhás matróz, melyre ez van írva: „Ő PISZKOS FRED!“ Fény! Remegő kézzel nyitja az ajtót, amely mögül meleg fény és illatos szél szivárog a szemébe. Azt hiszi, álmodik, pedig nem. Egy szoba, benne egy zongora, néhány szobanövény. Kitárt ablakok, kívülről pajkos tavaszi szél surran a szobába. Az ablakon túl fű, virágzó fák, kék, felhőtlen ég. A fűben gyerekek játszanak, vidáman integetnek az ablakban megjelenő, ősz szakállú férfinak, jöjjön közéjük. Ó leül a zongorához - disszonáns akkord morajlik fel, amikor feje a billentyűkre zuhan. Halott. A megismerhetetlenség és a megismételhetetlenség közötti vonal. Valószínűt- lenül kék, kocsonyás tenger. A kozmosz talpából kidagadó csillagok. Mozdulatlan madarak. Vakító fény. Idő.