Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész

Václav Havel

lett, hozzájárult, hogy a játékot tovább játsszák, hogy a játék egyáltalán folytatódjék, hogy létezhessen ilyen játék.

Ha az ideológia eredetileg „híd“ a rendszer és az egyén „mint ember“ között, akkor abban a pillanatban, amint az egyén erre a hídra rálép, egyúttal maga is híddá válik a rendszer és az egyén mint a rendszer láncszeme között. Ha tehát az ideológia eredetileg - kifelé hatva - segít megalapozni a hatalmat, mint annak lélektani „alibije“, akkor elfogadásának pillanatától kezdve - a hatalom közvetlen részeként - „befelé“ is részt vesz a megalapozásában: a hatalmon belüli rituális kommunikáció legfőbb eszközévé válik.

Az egész hatalmi gépezet ugyanis, melynek „fizikai“ tagolódásáról már beszéltünk, nem működhetne valamiféle „meta-fizikai“ rendszer létezése nélkül, amely a hatalmi gépezet valamennyi elemét összefogja, összeköti, és alárendeli az „önigazolás“ egységes módjának; amely megadja működése „játékszabályait“, azaz előír bizonyos regulákat, korlátokat szab, és meghatároz bizonyos törvényszerűségeket. Az egész hatalmi struktúra számára közös, alapvető és e struktúrát egységesítő kommunikációs rendszer ez, amely lehetővé teszi a hatalmi gépezeten belüli kölcsönös megértést, az információk és utasítások továbbítását; a „közlekedési szabályok“ és „útjelző táblák“ valamiféle gyűjteménye, amely a gépezet működéséhez formát és keretet biztosít. Ez a „meta-fizikai“ rendszer a totalitárius hatalmi struktúra belső kohéziójának záloga; kötőanyaga, szerkezeti alapelve és fegyelmének eszköze; e nélkül a kötőanyag nélkül totalitárius struktúraként meg kellene szűnnie: megrendszabályozhatatlan, kicsinyes érdekeik és törekvéseik folytán kaotikusán egymásnak ütköző atomjaira hullana szét; a hatalom egész - kötőanyagától megfosztott - totalitárius piramisának úgyszólván önmagát kellene valamiféle materiális kollapszus következtében maga alá temetnie.

Az ideológia mint a valóság hatalmi pozícióból való értelmezése végső soron mindig a hatalom céljait szolgálja, ezért létérdeke, hogy elszakadjon a valóságtól, kialakítsa a maga „látszatvilágát“, ritualizálódjék. Ott, ahol a hatalomért folytatott küzdelem a nyilvánosság színe előtt zajlik, tehát a nyilvánosság ellenőrzi a hatalmats természetes, hogy az az ideológia is a nyilvánosság színe előtt zajlik, tehát a nyilvánosság ellenőrzése alatt áll, amellyel a hatalom igazolja a létét. Ilyen körülmények között tehát mindig létrejönnek a hibák kiküszöbölésére alkalmas tényezők, amelyek az ideológiát meggátolják abban, hogy teljesen elszakadjon a valóságtól. A totalitárius rendszer viszonyai közepette azonban ezek a tényezők eltűnnek, és így semmi sem állja útját annak, hogy az ideológia mind jobban elrugaszkodjék a realitás talajából, és fokozatosan azzá váljon, amivé a poszttotalitárius rendszerben lesz: „látszatvilággá“, üres rítussá, szóla- mosított nyelvvé, amely nincs többé szemantikus kapcsolatban a való világgal, és nem egyéb a valóságot álvalósággá helyettesítő rituális jelek rendszerénél.

Az ideológia azonban, ahogy láttuk, egyszersmind a hatalom egyre fontosabb eleme és támasza is lesz - mint legitim voltának „alibije“ és mint belső szerkezeti alapelve. E jelentőség növekedésével és a valóságtól való fokozatos elszakadásával különleges reális erőre tesz szert: maga válik valósággá, még ha sajátos valósággá is, melynek bizonyos területeken (mindenekelőtt a hatalom „legbelsőbb berkeiben“) végül nagyobb súlya lesz, mint a „valós“ valóságnak: a rítus bravúr