Irodalmi Szemle, 1991

1991/12 - Tóth László: Napló és töredék: nyolcvanas évek (tanulmány)

Napló és töredék: nyolcvanas évek

a Szemlé ben. Stb., stb. Mi pedig nem győztük csodálni, milyen leleményes is tud lenni az emberi elme, főleg ha valaki másnak a bőrére megy ki a játék.

Mindez persze a Madách igazgatói tanácsában ülők részvételével és rábólintá- sával történt.

Először Varga Imre dobta be a törülközőt.

Aztán bedobtam én is.

Ide tartozik egy jelenség, amit én, Szabó István Mefisztó'jára. utalva, Höfgen- szindrómának neveztem el. A Höfgenekről a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne elmondani, hogy rosszakaratú emberek volnának. Esetenként szánandó, esetenként tragikus alakjai ők az éppen folyó történelmi színjátéknak. Ugyanazon buknak el, ami máskor naggyá is teheti az embert. A nem éppen kedvező külső körülmények hatására magukban egészségtelenül felértékelődött szereptudatuk végül is józan ítélőképességüktől, tisztánlátásuktól fosztja meg őket. Elhitetik magukkal, hogy adott körülmények között az adott poszton ők a legmegfelelőbb emberek - s meglehet, egészen eddig, de csak eddig a pillanatig valóban azok voltak az ő helyükbe csak rosszabbak kerülhetnek, akik a közösségüket (az ügyet stb.) megközelítőleg sem szolgálnák úgy, mint ők. Ami történetesen- és bizonyos történelmi, társadalmi, politikai szituációban - igaz is lehet, csak éppen azt nem veszik észre, hogy ennek megakadályozása érdekében annyi kompromisszumra kényszerülnek, amennyi végül is teljesen elmossa a különbséget köztük és az őket sorozatos kompromisszumokra kényszerítők között. Amikor már maguk sem tudják, melyik oldalon állnak, amikor szolgálat helyett kiszolgálnak immár. Ami engem illet, az volt a véleményem, ha már nem tudunk olyan lapot csinálni, amely félreérthetetlenül jelzi a jelenlétünket, nem érdemes tovább maradnunk a szerkesztőségben.

Visszatérve tehát a távozásomhoz: 1980-ban háromhónapos alkotószabadságot kértem, amit később azzal a szándékkal hosszabbítottam meg újra három hónappal, hogy annak lejártával már nem megyek vissza az Irodalmi Szemléhez, inkább szabadúszó leszek. Azonban elsősorban Madách-beli barátaim, Grendel Lajosék rábeszélésére szemptember 1-től mégis újból munkára jelentkeztem, amikor is a munkatörvénykönyv előírásait megszegve, akkori főszerkesztőm bólogató segédletével önálló szerkesztői státuszomból nyelvi szerkesztői státuszba szerettek volna visszaminősíteni. Ami ellen természetesen azonnal tiltakoztam, s öt levelet is írtam a kiadó öt különböző testületéhez, szervezetéhez: az öt levél közül négynek a címzettjei között ott volt a főszerkesztőm is. Hivatalos, írásbeli választ - mondjam? ne mondjam? - egyik levelemre sem kaptam. Annyi történt mindössze, hogy a státuszomat, beosztásomat nem bolygatták többé, a Madách hivatalosságai kénytelen-kelletlen beletörődtek abba, hogy nem sikerült visszaminősíteniük. Ám soha addig nem volt olyan jó dolgom a Szemlénél, mint lett ezután, szeptember és december között. Ha bementem a redakcióba - bementem, ha nem - nem, nem szólt rám senki, munkát nem kaptam, s ha mégis odalöktek elém egy-egy kéziratot, melyre ráírtam, hogy javaslom-e a közlését avagy sem, holtbiztos, hogy az ellenkezője történt, mint amit én ajánlottam. Rövidesen rá kellett jönnöm, hogy volt ugyan munkahelyem, de munkám nem, a szavam elvesztette a súlyát, a legagyafúrtabb módon állítottak félre. Bele kellet nyugodnom: fölösleges vagyok, s bár benne hagytak a csapatban és a pályán maradtam.