Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
Václav Havel 5/ Míg a klasszikus diktatúrát a szemben álló felek bármelyike esetében rendszerint a forradalmi hevület, a heroizmus, az önfeláldozás és a megszállott erőszak légköre jellemzi, szemben ezzel a szovjet tömb lakosságának életéből ennek a légkörnek az utolsó maradványai is eltűntek. Ez a tömb ugyanis már régen nem alkot valamiféle, a világ fejlettebb civilizációjú felétől elzárt s az ott végbemenő történésekkel szemben immúnis enklávét, ellenkezőleg, szervesen hozzátartozik, részese és együttalkotója egyetemes sorsának. Pontosabban fogalmazva, társadalmunkban voltaképpen elkerülhetetlenül egyre inkább tért hódít (s ezt a folyamatot a nyugati világgal való sokéves egymás mellett élésünk csak felgyorsítja) a fejlett nyugati országokéval azonos értékrend, vagyis a szocialista tábor lényegében nem más, mint az ipari-fogyasztói társadalom egyik változata, mindazokkal a szociális és a tudati szférában jelentkező következményekkel együtt, melyek e társadalom velejárói. Ennek a ténynek a figyelembevétele nélkül aligha tárhatnánk fel a maga teljességében rendszerünk hatalmi struktúrájának természetét. Rendszerünk - e hatalom természetében megmutatkozó - alapvető különbözősége attól, amit hagyományosan a diktatúra fogalmával azonosíthatunk, az a nyilvánvaló különbözőség, amely, remélem, a fenti, teljességgel felszínes ösz- szehasonlításból is kiviláglik, arra ösztönöz, hogy - pusztán e fejtegetés célját szem előtt tartva - valamilyen elnevezést keressen számára. A továbbiakban ezért poszttotalitárius rendszernek fogom nevezni, noha tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez bizonyára nem a legtalálóbb, de ennél jobb nem jutott eszembe. A „poszt“-tal természetesen nem arra szándékozom utalni, hogy olyan rendszerről van szó, amely már nem totalitárius, ellenkezőleg, éppen azt szeretném vele kifejezni, hogy merőben másként totalitárius, mint azok a „klasszikus“ diktatúrák, melyekkel tudatunkban a totalitárius jelző rendszerint összekapcsolódik. Az említett körülmények azonban természetesen csupán a meghatározó tényezők körét alkotják, a poszttotalitárius rendszer hatalmi mechanizmusának valamiféle külsődleges keretét. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni ennek a mechanizmusnak néhány jellemző vonását. A zöldségbolt üzletvezetője kitette kirakatába, a hagyma és a sárgarépa közé a „Világ proletárjai, egyesüljetek!“ jelszót. Vajon mi késztette erre? Mit akart ily módon a világ tudomására hozni? Csakugyan személy szerint ennyire szívén viseli, hogy a földkerekség proletariátusa egyesítse erejét? És lelkesedésében oly messzire megy, hogy múlhatatlanul szükségesnek véli ebbéli meggyőződését megosztani az utca nyilvánosságával? Valóban eltöprengett már valaha is legalább egy pillanatra azon, miként kellene ezt az egyesülést megvalósítani, és mi lenne az értelme? Azt hiszem, a zöldségesek elsöprő többségéről bizton állíthatjuk, hogy eszük ágában sincs a kirakatukban díszelgő jelszavak mélyebb értelmét firtatni, nemhogy a világról alkotott véleményüket kifejezni általuk. Ezt a jelszót a zöldségesnek a központ küldte, akárcsak a hagymát meg a sárgarépát, és ő csak azért tette ki a kirakatába, mert már évek óta így szokás, mert
