Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Horpácsi Sándor: Huszadik századi (rém)történetek (recenziók)
Horpácsi Sándor Aňa Blandiana: A megálmodott Meggyőződéssel vallom, hogy ha érteni akarjuk Erdélyt, s egyáltalában a magyar sorsot, történelmet, meg kell ismernünk a román irodalmat is. Nem úgy, mint a dolgok visszáját, hanem mint más nézőpontot, más fénytörést. Mert nem is any- nyira az az izgalmas, amit rólunk mondanak (Ana Blandiana sehol nem írja le a magyar szót), hanem ahogyan önmagukat látják. A román irodalomtörténészek is elismerik, hogy a legmaróbb szatírát éppen klasszikusuk, Ceragiale írta a román mentalitásról, valóságról. Aria Blandiana, a költő sokkal szelídebb és varázslatosabb képet mutat magyarul először megjelenő novelláskötetében (Lendvay Éva mesterien birkózott meg az indázó körmondatokkal, irizáló költői képekkel is). Milyen Ana Blandiana világa? Amint azt címadó novellája is ígéri, álomszerű. A minden ízükben lírai történetek az álom és a valóság határán játszódnak, konkrét helyeken, de valamiféle lebegésben, mintha fátyol mögül szemlélnénk a világot. Ez az álom, álomszerűség azonban soha nem önkényes, mesterkélt. Maga a szerző is utal arra (pl. a Múlt-változatok című novellában), hogy a szerző tudatosan menekül az abszurd valóság elől (Ceausescu Romániájáról van szó) egy képlékenyebb, magaformálta valósága. Az említett novellából tudjuk meg, hogy a szerző édesapját (oly sok társával együtt) elhurcolták az ötvenes években, s ezt a gyermekkori emléket - minthogy beszélni nem volt szabad róla - mintegy leszorította a tudat alá, a mélyrétegbe, az álmok világába. Később már felnőttként, riporterként eljut arra a szigetre (Lidércálom-utánzat), ahol édesapja raboskodott. A szigetet fenyegető áradatot (rettenetes árvíz sújtja az országot) egy morbid ötlettel úgy akarják megfékezni, hogy az ott eltemetett rabok csontvázát építik be a védőfalba. A szerzőben és az olvasóban is döbbenetet kelt ez az iszonyú Déva-vára szindróma, az a felismerés, hogy a diktatúrában (ezt a szót se mondja ki Blandiana), ahol az ember „korlátlanul áll rendelkezésre“, lényegében magát a népet építették be a Gulág falába, hogy maga a nép a fal. Ez a szelíd szavú nő olyan mélységeket tár föl, a szenvedésnek olyan rettenetes bugyrait, mint kevesen. Lidércálom-utánzat című novellája „arról szól“, hogy egy bolti bevásárlás során fogságba ejti egy óriás martalóc. Szekus? Rendőr? Hatalmas mancsával szorítja a nő csuklóját, aki tiltakozik, segítségért esdekel a bámészkodó járókelőknek, akik közt kollegáit, ismerőseit is felismeri. Ezek döbbenten, később közömbösen, sőt kárörvendően szemlélődnek, de nem segítenek. Sőt - s ez talán a legmegalázóbb - valaki kétségbevonja a személyazonosságát is. Ami melléke is, hisz az erőszakkal szemben mindenki anonim. Az erőszakban pedig az a legszörnyűbb, hogy értelmetlen. A Múlt-változatok című novellát személyes élményhez is tudom kapcsolni. Nagybátyám tanyáján nyaraltam 1952-ben. Unokanővérem eljegyzésére készültünk (azóta nagymama), amikor megjelent két „ku- lák szekér“ a paranccsal, hogy „Pakolj, Imre“. Nem értettük, a nagybátyám tiltakozott, mondván, hogy családi ünnep van, adjanak haladékot reggelig. Mi elmehetünk, Imre - mondták az öregek -, de jobb, ha pakoltok. A parancs, az parancs. Hamarosan meg is jelentek a rendőrök, s mi sírva költözködtünk egy faluszéli csűrbe. Nagybátyámék évekig nyomorogtak ott, miközben a tanyájuk üresen állt. Blandiana novellájában egy falusi esküvőre toppannak be a.fogdme-