Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921-1981)

nyúl, miközben az eltérés típusait a befogadásesztétika álláspontjával, valamint a művészetek fejlődésének tényeivel egyezteti: a szerkezetek a fejlődés fokától függően a befogadó más-más erősségű fókuszába kerülhetnek, és feltranszformálódhatnak; a képzőművészetben egy Rembrandthoz rendelve hozzá az alapfokot, a rákövetkezőket az „informatívnak“ és a „stilisztikainak“ kombinációkészségét növelő Chagall-féle módozat vagy Kandinsky „metrikai“ alak- és színkezelése képviseli. A továbbfejlesztett s a szerző által „manipulációnak“ nevezett modellezésben pedig központi a különnemű elemekből összetevődő montázs.

A tanulmányban kifejtetteket kiegészíthetjük a fordíthatóság ismérvével, mivel az elemzett s főképpen a triviálisnak mondott összetevők és eljárások elvben nem akadályozzák a résztvevő nyelveknek csupán rendszerszintű, nyelvi-tipoló- giai kontrasztivitásából következő eltérésre korlátozott „szó szerinti“ fordítást.

3.2. A stílusvizsgálat hagyományos és leginkább kézenfekvő módja a közvetlenül kiütköző megnevezésnek-szójelentésnek számbavétele. A szókincsnek stílusrétegekbe és jelentésmezőkbe rendezése vagy a szónak jelentéstani összetevőit kimutató formális-logikai fogantatású „komponencionális analízis“ (alkalmazását a fordításra vonatkozólag lásd Nida, 1975), amely már a sztoikusok fogalomdefiníciójában - a fogalom mint az osztályozó és az egyedi jegyek összege-szor- zata - teljességében megvolt, a motívumok, a mű metaforikája megfejtésének racionális támasza. Pilinszky költészetében e szerint is kimutathatunk egy lírai és egy prózai vonulatot, ahogy azt a Négysoros harmadik és negyedik verssorának lexikai (a köznapi ég, folyosó, villany és a költői-archaikus vérét ontja) kontrasztja jelzi. A szójelentés és a szöveg viszonyát egységükben és kölcsönösségükben kell felfognunk. Egymásrautaltságukat hangsúlyozza a jelentésnek mint a szó szövegbeli használatának a definiálása; részletezve: a szó denotatív és kon- notatív jelentéstani összetevői (szémái) az adott szövegkörnyezettől függően érvényesülnek vagy szorulnak háttérbe. S a bekapcsolás és kiiktatás, erősítés és gyengítés a többé vagy kevésbé közvetlen „co-textus“ és a „vertikális“ szövegek részvételén múlik. Garai Gábornak Dáliák című versében a dáliák egyik szinonimájának jelzői - „szép szilaj medúzafők“ - adják meg az eredetileg negatív jelleggel asszociálódó név helyzeti értékét. A vertikális kontextus az olvasó részéről mint a mitológiainak az ismerete jelenhet meg, de ebből legfőképp a képi-alaki hasonlóság ténye marad érvényben, a negatív jelleg esetleg csak mint feszültségkeltő mozzanat ötlik fel, melynek révén tudatosulhat bennünk a művészi szöveg kreativitása, áthasonító ereje (de a másodlagos zoológiái ráértés sem zárható ki...). Hasonlóképpen kerülnek át eredeti denotatív és konnotatív jelentésüket nem veszítve el a Pilinszky-líra tengelyéhez tartozó kulcsszavak - bűnöző, rab, fegyenc, ítélethirdetés, vesztőhely, vágóhíd (fölvezet) - pozitív értéktartományba (lásd az Aranykori töredékben és másutt), s válnak költészetében terminusértékűvé, akár például az ugyancsak gyakran ismétlődő tenger, ebben azonban a szó elvárás szerinti konnotációs tere töltődik fel. A terminus-jelleget említve, a fordításban az egyértelmű megfeleltetésre utalunk, a felsorolt és a többi szónak (kivéve a speciális „fölvezet“ igealakot) fordítása, tekintetbe véve a háttérszövegeket is, nem hagy sok latolgatni valót, azaz szótárszerű, mint a prózáé. A költészet eredendő többértelműségének, jelentésbeli polivalenciájának ellenére Pilinszky költészetében az egyértelműnek a részelem és a mű szintjén egyaránt szerepe