Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921-1981)

mérésének kérdését vetjük fel, W. E. Kochnak ilyen célzatú feldolgozására hivatkozva, amelyben az intuitív evidenciát s az olvasó szelektív befogadóképességét együttható tényezőnek tekinti, s érvelése az előbbiek során kifejtett jellemzésünkkel összefügg. A szerző egyik dolgozatában (1968) a szövegek szerkezeti tipológiáját az olvasó beállítottságának függvényében vizsgálja. Megkülönbözteti a mindennapi kommunikációban (beleértve a szaknyelvi közlést) szokványos informatív struktúrákat, továbbá a stilisztikai és az esztétikai szerkezeteket. A stilisztikait mint a befogadó elvárását bontó, az esztétikait pedig a jelölés tudatos szűkítésével - mint valamely nyelvi egység nem triviális, egyféleképpen szabályos ismétlését definiálja. Bár így mindkettőt redukáltan fogja fel, s kivehetően Riffaterre-nak a kontrasztra alapozott stílusfogalmával él (egy helyütt utal is a szerzőre, i.m. 10), egyetérthetünk vele abban, hogy az analitikus modellezésben az egyszerűsítés helyénvaló. A releváns kérdés ugyanis az, mennyiben és mennyire kötődik a fenti szerkezettípusokhoz a „költőiség“ (poeticalness, Poetizitát). A mindennapi kommunikációs szükségleteket biztosító, informatív szerkezettípus ebből bizonyos megszorítással kiiktatható. A megszorítás a normál-közlésben szokatlan értékelő információt („I do detest my life“ [Gyűlölöm az életem, Wiliam Drummond]) vagy feltűnő képzettársítást-indoklást, hasonlatot-termé- szeti képet tartalmazó kijelentésre-nyilatkozatra vonatkozik („Beauty, sweet Love, is like the morning dew“ [Szépség, édes szerelem, hasonló a hajnali harmathoz] Sámuel Dániel, uo. 9).

Az ismétlésnek egyik módozatát, azt, amelyben a jelentésismétlés a szöveg- szerkesztésnek alapvető kohéziós tényezője, s úgy alakul, hogy az azonos vagy rokon értelmű szavak szűk tára (az azonosság, hasonlóság az ellentétes jelentést is magába foglalja) „topiktömböt“ képez, gátolva az új információnak, a „kom- mentnek“ a megjelenését, úgyszintén jellemzően poétikai szerkezetnek minősíti. A stilisztikai bontást, valamint az esztétikai rekurrenciákat a hangtani jellegűek- től a felsőbb nyelvi szintekig per definitionem mint poétikait kell elfogadnunk. Az ismétléssel telített katalógusszöveg így kizárólag esztétikai struktúrákkal rendelkezik (hasonlóképpen Miko, 1982,116 és kk.). A műfaj ezek szerint, akárcsak a telefonkönyv, a költőinek alkalmas közege, csakhogy az olvasó beállítottsága ilyen jellegét egyelőre blokkolja (azaz a „költői“ mint a nyelv poétikai funkciója meghaladja a költészetet, 1. Jakobson, 1960, 356, 1969, 222-3). A szinte csak ismétlésből összeálló, metrikus és topiktömbös, esetleg sajátos informatív közlést tartalmazó táncdalszöveg, valamint a lírai jellegű próza, amelyet átszőnek az ismétlés esztétikai szerkezetei és potenciálisan a stilisztikum meg a sajátos információ, a poétikai konvenciók ez irányú kialakulatlansága folytán— költőisége ellenére - a költészetnek minősített szövegtartományon kívül marad. A szerző szerint ebbe csak a lírai költemény kerülhet be (a példatárból egy Madge-vers), amelyben mindhárom kitüntetett szerkezettípus gyakorisága az előbbiekhez képest kétszeresére növekszik. Amint e vázlatból kivehetjük, lényegében a költőinek kvantifikálhatóságáról van szó. A tanulmány épp azáltal válik jelentőssé, hogy a szövegbeli poétikai szerkezetek arányát az olvasó válaszreakciójával, szerkezetérzékenységével hozza megfelelelésbe. Az olvasó ugyanis beállítottsága, olvasottsága szerint más-más arányban fogja fel a szövegben „reálisan“ tárolt szerkezetiípus-elosztást. Szöveg és olvasó között akkor jöhet létre kölcsönös