Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)
Zemán László ból, ami már-már próza, abból lesz a leghitelesebb líra“ (Illyés-idézet, i.h. 50), s a költőre vonatkozóan, hogy „voltaképpen szárazon kopogó szavak szokatlan összekomponálásával éri el Pilinszky János azt a feszes, szikár kifejezési formát, amelybe velőig hatoló absztrakt gondolati és érzelmi reflexiókat tud szublimálni. Ezeket az olvasó szabad asszociációinak megmozgatásával éri el, amit persze képi úton, metaforákkal is meg lehetne fogalmazni, csak jóval körülményesebben, hosszabban és kevésbé keményen. Ha egyáltalán lehetne (...) Az ilyen műben rendkívül alacsony a redundancia, miközben a hírérték magasan szárnyal: a használt szavak jelentésének összegén messze túllép“ (uo). A költői nyelv jellemzőiből kiinduló, tömör, de hivatkozásanyagával együtt a kérdést szinte teljességében megragadó dolgozat a költői nyelvhasználat részvételét mutatja be a nyelv alakításában. Ez esetben azt, ahogy az uráli folklórszövegekben található fonetikai-metrikai töltőelemek átkerülve a köznyelvbe új szóelemváltozatokat, esetleg új grammatikai kategóriát képezhetnek (egy példával: a jurák-szamojéd- ben az egyes szám 2. személyű -r birtokos személyjelnek a metrikai mintát kitöltő -ráej folklóralakja másodlagosan köznyelvi allomorf lett [uo. 54]). Mindez rendszertani szinten a nyelvváltozatoknak egymásrahatását, s ezen belül a nyelvfejlődés és a történeti poétika ismert tényeivel együtt a köznyelvnek és a költői nyelv- használatnak dialektikus, koronként és irányzatok szerint változó jellegű átitatódását - mint a nyelv dinamikájának tényezőjét tárja fel. A líra nyelvének napjainkban ható köznyelvűsödését, a próza, valamint a köznyelv szaknyelvűsödését ilyen függőségben egyirányú vagy analóg folyamatnak kell tekintenünk. Természetesen a 20. század második felének magyar lírájában is tovább hat a másik pólus, a zenei kompozíciójú líra, vagy a prózának a lírizálódása, amely a szaknyelvivel akár szinkretikusan egyazon mű sajátjaként léphet fel (Tandori Dezső vagy Esterházy Péter alkotásaiban). A két elv megmérésében - s saját költészetében mindkettőt alkalmazta - T. S. Eliot azt vallja, hogy a poézisnak fejlődése egy pontján vissza kell igazodnia az élőbeszédhez (1969, 31, 35, 38). 3. Az „epikait“ mint jelölést eléggé körülhatárolatlanul és metaforikusán alkalmaztuk. Végül is számunkra mindenekelőtt fordíthatóságánaka tétele fontos, a különbség az epikai és a lírai nyelvhasználat, a denotatív és a konnotatív jelentés között, tehát mindaz, ami az epika nyelvét a köznyelvvel és a szaknyelvvel rokonítja. Ugyanezt általánosabb szinten nyilvánítja ki a műfajelmélet, amikor az epika sajátságaként a reális és a fiktív közti oszcillálást említi. S ennek módozataként szemléljük Pilinszky költészetében a közvetlen, tényszerű nyilatko- zatnak-képnek montázsszerűségét. Hivatkozásunk az epikaira - a Négysoros montázssorára vagy bármelyik más hasonló elemre, amely prózai közlés része lehetne - így is értendő, éppúgy, akár a költő szavai, miszerint „A remekműnek egy szinten közönségesnek kell lennie, egyszerűnek, foghatónak és szegényesnek-“ (Pilinszky, i.m. 341). A prózai montázs, a köznyelvi-köznapi a lírai versben természetesen többé vagy kevésbé közvetlenül vált át az egyáltalán nem köznapi költőiségre. E kettősségre pedig ráérthetjük a költő fejtegetését a „profán“ és a „szakrális“ viszonyáról, az előbbi felzárkózásáról az utóbbihoz a széthasadt lét korrekciójaként: „E mélyebb értelmezésben a szakrális se jelent elszigetelődést vagy akár elidegenedést a profántól, hanem épp a profánnal is mélyebb,
