Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Turczel Lajos: Válasz Fónod Zoltánnak (hozzászólás egy vitához)

Válasz Fonod Zoltánnak

ni, megjegyezve azt, hogy a kísérlete nem azért lett hosszú, mert szerinte a monopóliumukat védő rosszakarói szakmai irigységből akadályozták a kiadását, hanem azért, mert kompiláción alapult, s kompilációkkal-plagizálásokkal folytatódott.

A kísérlet néhány hónappal a Két kor mezsgyéjén II. kiadásának megjelenése után kezdődött, és először abban a hét folytatásból álló dolgozatban realizálódott, amelyet az Irodalmi Szemle 1984 márciusától decemberig Üzenet — a csehszlovákiai magyar irodalom a két háború között címmel közölt. Ennek az írásnak teljesen az volt a témája, ami a Két kor mezsgyéjénnek: a csehszlovákiai magyarság két háború közti életviszonyainak a bemutatása. Egy magára valamit is adó filológus ilyen munkába csak akkor fogott volna bele, ha a másodszor is megjelent előző munka ellen komoly kifogásai lettek volna, és ellenkönyvet kívánt volna írni. Mint mondottam: Fonod az 1987-es Kritika-béli alkalmi cikkében is nagy elismeréssel méltatta könyvemet, és a vitairataiban most csak azt mondogatja, hogy neki is joga volt e munkája megírására. Az igényes filológus „jogát“ azonban az egy az egyhez témaismétlést semmiképpen sem vállaló szakmai önérzet korlátozza, de ilyen hiteles tulajdonsága Fónodnak nincs. Ő szégyentelenül monopóliumbitorlónak nevez engem, elhallgatva azt, hogy szakdolgozatok, doktori disszertációk íratásával és egyéb ösztönzésekkel olyan munkák létrejöttéhez járultam hozzá (Kováts Miklós, Popély Gyula, Párkány Antal, Szeberényi Zoltán), amelyek megbecsült nyereségei irodalomtörténet-írásunknak. A doktori disszertációja tervezésekor neki is feldolgozatlan témát javasoltam, de azt nagy elfoglaltságára való hivatkozással elhárította. Valójában azért nem vállalta, mert fáradságos önálló kutatásokra nem akarta pazarolni az idejét, s a nagyobb munkához pedig mankókra volt szüksége. Ilyen mankó volt az Irodalmi Szemle-béli dolgozathoz a Két kor mezsgyéjén, s a szintézis-kéziratok második részéhez az Első nemzedék.

Az Irodalmi Szemle-béli Üzenetnek már a gondolata, elhatározása is kompiláció volt: egy az egyhez viszonylatban megismételni egy feldolgozott témát, s kitenni magát a II. kiadásban akkor megjelent előző feldolgozás sugalmazó hatásának. Ilyen eleve lehetetlen helyzetben a minimális tisztesség és önigazolás az lett volna, ha kerek és befejezett írását azzal a bejelentéssel kezdi, hogy a témát én már feldolgoztam, s megindokolja az új feldolgozást. Ezt azért nem tette, nem tehette meg, mert mint az az első szintézis-kézirata előszavából hamarosan kiderült: indokló érvei nem voltak, s emiatt a Két kor mezsgyéjémő\ mint alapozó műről írt kiemelő méltatását meghazudtolva úgy állította be a helyzetet, hogy „eligazító művek hiányában“ első összképet, úttörő teljes feldolgozást készít. És persze nem ismeretterjesztő munkát - mint azt később mondta és mostanában mondogatja -, hanem tudományos szintézist. A Népszabadságban (vagy a Magyar Nemzetben?) akkoriban adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy vagy a Sarlóról készít könyvet, vagy a két háború közti egyszerzős irodalomtörténeti szintézist írja meg.

A kompiláció szentesítése című vitairatomban én nem azt kifogásoltam, hogy a Szemle-béli dolgozatban s aztán a szintézis-kéziratok első részeiben a kisebbségi élet különböző területeire vonatkozó kőztörténeti, művelődéstörténeti, statisztikai adatokat vett át, hiszen az ilyesmiknek a lexikonokhoz és bibliográfiák