Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Fónod Zoltán: Helyzet van, feleim! (hozzászólás egy vitához)

FÓNOD ZOLTÁN

Helyzet van, feleim!

Kelletlen sorok Turczel Lajosnak, „kompiláció“-ügyben

Abban az „irodalmi belháborúban“, melyet az Irodalmi Szemle a májusi számban kezdett, megoldódott a talány, a „ki, kicsoda?“ kérdése. A „spontán kritika“, mely a Kőtábláink címmel megjelent kötetet vette célba, a júniusi számban (mely július végén jelent meg!) egy „hozzászólással“ is kiegészült. (Ha meggondolom, hogy a folyóirat átfutási ideje másfél-két hónap, aligha lehet kétséges, ezt a vitát „naprakészen“ szerkesztik, akárcsak a totalista rendszerben.)

A „lankákkal“ nincs mit vitatkoznom. Csanda Gábor vitamodora annyira minősíthetetlen, emberi méltóságom tiltakozik az ellen, hogy „vitára“ érdemesítsem. A közmondás szerint az az igazán süket, aki hallani sem akar. Ezért a süketek párbeszédének nem látom értelmét. Más a helyzet annak a „vitairatnak“ a szerzőjével, aki bosszút lihegő pamfletjében a leggátlástalanabb bélyeget ragasztja rám. Olyan ez, mint egy „Barbarossa-hadmüvelet“, mely rágalmaival az egzisztencia, azaz a létezés minimális lehetőségét sem hagyná meg. Turczel Lajos A kompiláció szentesítése című írása ugyanis nemcsak „össztűznek“ készült, hanem totális megsemmisítésnek is. Ezért a legjobb akarat mellett sem hagyhatom szó nélkül. Azonban Turczel „eszkalálja“ az ügyet. Nem a Kőtábláinkró\ (tehát a közelmúltban megjelent kötetről) ír, hanem egy nyolc éve vajúdó kéziratról, így most már teljességgel értem azt a sietséget, ahogy az Irodalmi Szemle egy jóformán meg sem jelent könyvről „vitát“ kezdeményezett. (A Madách a szignálpéldányokat március 22-én vette át, a Slovenská kniha könyvesboltjaiban azonban még július közepén sem lehetett megvenni azt a kötetet, melyről a szerkesztőségnek már április első hetében nyomdakész [!] kézirata volt.) A júniusi számban - kéziratból szervezett vitahozzászólással - a „megszólaló háttér“ megoldotta a rejtélyt.

Az a tény, hogy egy köztiszteletben álló tudós, helyzetével visszaélve, törvénytelen cselekedetre ragadtatja magát, már eleve elgondolkodtató. Lényegében minősíti azokat az otromba vádakat is, melyeket írásában felsorakoztatott. Mivel írását átitatja az elfogultság és a gyűlölet, hatásvadászat nélkül kénytelen vagyok néhány személyes vonatkozást érinteni, hogy jelezzem (a szóban forgó kézirat kivételével!) soha semmilyen ellentétem nem volt Turczellal. Sem tanítványa, sem „ministránsa“ nem vagyok. Az ötvenes évek elején a Szlovák Egyetemen együtt végeztük a magyar szakot. Később a munkahelyeimen közvetlen munkatársi kapcsolat alakult ki köztünk. Ezért elképesztő az a hangvétel, mely az emberi tisztességet még ott is kétségbe vonja, ahol a gyanúnak semmi helye. A Két