Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Kulcsár Ferenc: Imádságok V. (esszé)
Kulcsár Ferenc örök élet vize harmatozna rájuk, s egyugyanakkor a teremtés szellőjében szárít- koznának. Talitha, kúmi. Leányka, néked mondom, kelj föl. És a leányka azonnal fölkele és jár vala. Mert tizenkét esztendős vala. Mi más ez, mint a világ „fölforgatása“, egy lázadó fiatalember, a tékozló Fiú elképesztő mindent másként cselekvése, halált kihívó, vakmerő „kalandorsága“, sőt „őrültsége“, aki elhagyva az atyai házat köztünk „kóvályog“, miközben az élet ezeréves „szentségeit“ fölrúgja, s a feje tetejére állítja a világot. Majd, mint aki jól végezte dolgát, megtér az atyai házba. Mit zavarogtok és sírtok? - kérdezi a halál zűrzavarában jajgató gyászolókat. S mint aki „igazat“ beszél, holott nyilvánvalóan „hazudik“, még könnyedén, olyan eleganciával, amit nem lehet feledni, hozzáteszi: A gyermek nem halt meg, hanem alszik. Talitha, kúmi. Két szó, amely mindent felforgat az emberi világ rendjében, s ez az, éppen ez az, amit nem lehet feledni. Sem feladni. S a csoda, a tékozló Fiú csodája igazából nem is a feltámasztás ténye, hanem a következmény, amit végképp nem lehet feledni: Fölkele és jár vala. De miért? Mert tizenkét esztendős vala! Vannak az életnek rejtélyei, órái és szavai, amiket nem lehet feledni. Jézus rejtélyei, órái és szavai ilyenek. Aki megérzi zseniális voltukat, elképesztő másságukat, szédületes szépségüket, az soha többé nem tudja feledni. Se feladni. Annál inkább kívánja szeretni. S ami ugyanaz: megérteni. Novella. Torkomban madár szíve ver. Szavak szárnya, röppentsd fényre lázas kicsi testét.
