Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Mórocz Mária: Hangtalan beszámoló (novella)
Hangtalan beszámoló ból, hogy végre magához szoríthassa ezt a fehér ruhába öltözött nőt, a hajába fúrja az arcát. Már hosszú ideje figyelte. A nő nem jelzett vissza, csak lassan szétnyílt az ajka. A férfi zavarba jött saját gondolataitól. A pap pedig tovább beszélt. A nő még mindig nem néz rá, de már mosolyog. Óvatosan, hogy csak ő vegye észre. A kérdésekre kimérten és higgadtan válaszol. Még soha nem volt ilyen a hangja. Nézte, és próbálta tudni ezt a nőt. Annyi gyengédséget érzett iránta, hogy tehetetlennek érezte magát. Mikor ő válaszolt a rutinkérdésekre, végiggondolt újra mindent. Értelmet adok az életemnek - zárta le töprengéseit, és elöntötte az ismert boldogság. A gyűrű. Közben egymásra néztek. A nő szeme nem világosbarna volt. A világítás miatt olajzöldnek tűnt. Amikor lefelé lépdeltek a templom lépcsőjén, erre gondolt. Megálltak. Az egyik tanú valami köszönésfélét mormolt az orra alatt, s tapintatosan elsomfordált. Utánanéztek, ekkor már nevettek. Az ebédre gondoltak. Egyformán mosolyogtak, amikor elkattant a fényképezőgép. Délután hárm óra volt. Július. III. Az ágyad a furcsán elosztott belső tér egyik szögletében (résében) helyezted el, oly módon, hogy aki a szobádba lép, először tanácstalan legyen attól a beosztástól, melyet a hely kicsinysége ellenére a térre erőszakoltál. Volt ebben némi nagyképűség, s ismerve vonzódásaidat, hűség is. Ettől meghatódhatnék, ha nem tudnám, hogy ez az egész kreáció kétségbeesetten funkciótlan. Hiába a hangulatos sarkak és szögletek kiállítása. A bizalmaskodó kényelem hiányzott ebből a szobából. Az elégedettség, vagy pontosabban: a kielégíthetőség esélye. Éppen ezért az átmenetiség érzetét keltette bennem. Akár egy váróterem, melynek minden része esetleges. Féltem bármihez is hozzányúlni, attól tartva, hogy bármi leeshet. Nemcsak esetleges volt, hanem labilis is. Szanaszét heverő ruháid beleilleszkedtek ebbe a képbe, mely hűen vallott rólad. Minél több időt töltöttem el kedvesem labirintusában, annál kevesebbet tudtam róla. Ha valami biztosat akartam tudni, a labirintus egyik végpontjánál kellett kezdenem. Az ágyad. A másik az ajtó. A kettő közötti útvonalon ingáztam, anélkül hogy ez a távolság valamit is jelentett volna akkor. Ez a labirintus mintha tükörképe lett volna kettőnk kapcsolatának. Minél inkább egymásba nőttünk, minél inkább elmosódott a határ kettőnk között, annál beláthatatlanabbnak tűnt az az út, melynek egyetlen bizonyossága az ágyad. Ez az elmozdíthatatlan bútordarab közvetlenül a tető alatt volt. Ha kinyújtottam a kezem, megérinthettem az emelkedő deszkaplafont, amelyen túl ott volt a cserép - s az eső kopogása, mióta bejöttem ide. Énnyi választott el. A sötétben számtalanszor elvétettem ezt a zarándokhelyet. Hiába tudtam a tested melegét a közelemben, tapogatózva kellett megkeresnem azt a rést, ahol a két polc között átjuthattam erre a számunkra oly biztos helyre, melynek bizonyosságát semmi sem garantálta. Túl messze volt innen az ajtó. Bárhonnan nézzük is a dolgot, amíg valaki ezen a résen átjutott az ágyba, mindig volt egy mozdulata, amely suta maradt, akár a sarokba szorított állaté vagy a megalázott emberé. Megértem vágyakozásodat, amikor végig akartad nézni, mint vetkőzik le, s ho
