Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Mórocz Mária: Hangtalan beszámoló (novella)

Hangtalan beszámoló ból, hogy végre magához szoríthassa ezt a fehér ruhába öltözött nőt, a hajába fúrja az arcát. Már hosszú ideje figyelte. A nő nem jelzett vissza, csak lassan szét­nyílt az ajka. A férfi zavarba jött saját gondolataitól. A pap pedig tovább beszélt. A nő még mindig nem néz rá, de már mosolyog. Óvatosan, hogy csak ő vegye észre. A kérdésekre kimérten és higgadtan válaszol. Még soha nem volt ilyen a hangja. Nézte, és próbálta tudni ezt a nőt. Annyi gyengédséget érzett iránta, hogy tehetetlennek érezte magát. Mikor ő válaszolt a rutinkérdésekre, végiggondolt újra mindent. Értelmet adok az életemnek - zárta le töprengéseit, és elöntötte az ismert boldogság. A gyűrű. Közben egymásra néztek. A nő szeme nem világosbarna volt. A világí­tás miatt olajzöldnek tűnt. Amikor lefelé lépdeltek a templom lépcsőjén, erre gondolt. Megálltak. Az egyik tanú valami köszönésfélét mormolt az orra alatt, s tapintatosan elsomfordált. Utánanéztek, ekkor már nevettek. Az ebédre gon­doltak. Egyformán mosolyogtak, amikor elkattant a fényképezőgép. Délután hárm óra volt. Július. III. Az ágyad a furcsán elosztott belső tér egyik szögletében (résében) helyezted el, oly módon, hogy aki a szobádba lép, először tanácstalan legyen attól a beosztás­tól, melyet a hely kicsinysége ellenére a térre erőszakoltál. Volt ebben némi nagyképűség, s ismerve vonzódásaidat, hűség is. Ettől meghatódhatnék, ha nem tudnám, hogy ez az egész kreáció kétségbeesetten funkciótlan. Hiába a hangula­tos sarkak és szögletek kiállítása. A bizalmaskodó kényelem hiányzott ebből a szobából. Az elégedettség, vagy pontosabban: a kielégíthetőség esélye. Éppen ezért az átmenetiség érzetét keltette bennem. Akár egy váróterem, melynek min­den része esetleges. Féltem bármihez is hozzányúlni, attól tartva, hogy bármi le­eshet. Nemcsak esetleges volt, hanem labilis is. Szanaszét heverő ruháid beleil­leszkedtek ebbe a képbe, mely hűen vallott rólad. Minél több időt töltöttem el kedvesem labirintusában, annál kevesebbet tud­tam róla. Ha valami biztosat akartam tudni, a labirintus egyik végpontjánál kel­lett kezdenem. Az ágyad. A másik az ajtó. A kettő közötti útvonalon ingáztam, anélkül hogy ez a távolság valamit is jelentett volna akkor. Ez a labirintus mintha tükörképe lett volna kettőnk kapcsolatának. Minél inkább egymásba nőttünk, minél inkább elmosódott a határ kettőnk között, annál beláthatatlanabbnak tűnt az az út, melynek egyetlen bizonyossága az ágyad. Ez az elmozdíthatatlan bútordarab közvetlenül a tető alatt volt. Ha kinyújtot­tam a kezem, megérinthettem az emelkedő deszkaplafont, amelyen túl ott volt a cserép - s az eső kopogása, mióta bejöttem ide. Énnyi választott el. A sötétben számtalanszor elvétettem ezt a zarándokhelyet. Hiába tudtam a tested melegét a közelemben, tapogatózva kellett megkeresnem azt a rést, ahol a két polc között átjuthattam erre a számunkra oly biztos helyre, melynek bizo­nyosságát semmi sem garantálta. Túl messze volt innen az ajtó. Bárhonnan nézzük is a dolgot, amíg valaki ezen a résen átjutott az ágyba, min­dig volt egy mozdulata, amely suta maradt, akár a sarokba szorított állaté vagy a megalázott emberé. Megértem vágyakozásodat, amikor végig akartad nézni, mint vetkőzik le, s ho­

Next

/
Thumbnails
Contents