Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Szarka László: Elmaradt kiegyezések (tanulmány)
Szarka László magyar nemzeti küzdelem megismétlődésének veszélye; a magyar nemzeti öntudat és hivatástudat rövid időn belül ismét hamis birodalmi dimenziókban, szerepkörökben tetszelgett. A hat országos nemzet őszinte emancipációja, az állampolgársággal azonosított modern politikai nemzet föderatív intézményi-territoriális tagolódásának biztosítása helyett egy hegemonisztikus és asszimilációs politikai nemzetmodellt szentesített a nyelvhasználati, oktatási és egyházi ügyekben máig példaértékű részletességgel és nagyvonalúsággal megfogalmazott törvény. A törvény azonban - miután a nem magyarok joggal kevesellték (Turócszentmárton, 1861), magyar részről pedig a dualizmus védőszárnya alatt mind többen nagyon is sokallták - csak rövid ideig hatotta át a magyar kormányzati nemzetiségpolitikát.2 De már a hetvenes évek elején egyre több területen a restrik-tív, s a század- fordulót követő években átmenetileg a diszkriminatív kormányzati döntések korlátozták a nemzetiségi törvény hatályát, különösen a szlovákokkal, ruténekkel szemben az iskolaügy, a községi, megyei és bírósági nyelvhasználat területén. A Lajtán túli tartományokban, különösen Cseh- és Morvaországban, Galíciában és Bukovinában, de a délszláv provinciákban is a kiegyezés korának ötven esztendeje a kulturális autonómiák elemeinek (a nemzeti iskolaügy autonómiájának, a hivatalos kétnyelvűség biztosításának) periódusát jelentette. Magyarországon (v Uhorsku) viszont az állam által felkarolt magyarosító tendenciák szolgálatába állították a kormányok az iskola-, a sajtó- és részben a valláspolitikát, a magyarosítás támogatása érdekében visszaéltek az egyesületi és választási joggal, főispáni, alispáni, főszolgabírói diszkrecionális jogkörökbe utalták át a nemzetiségi mozgalmak legális politikai tevékenységének megfigyeltetését és akadályoztatását. Ez az úrlovas politika - ahogy Jászi fogalmazott - nemigen ismert akadályokat, mégis legtöbbször valóban csupán a „tyúkszemre hágás“ kicsinyeskedésének bizonyult, ahogy Tisza István fogalmazott. Arra azonban kétségkívül elégséges volt, hogy a modern, nemzeti alapokon szerveződő nem magyar politikai pártok vezetői és aktív tagsága a tisztátalan választások, a megyei közgyűléseken, az országgyűlésben és a sajtóban folyamatossá és egyre erősebbé vált nemzetiségellenes hisztéria, az egyre harsányabb és hivalkodóbb magyar sovinizmus ijesztő aránytévesztései hatására a tömeges asszimilációval szemben a teljes disszimiláció, az érzelmi és a politikai elidegenedés útjára léptek. 1918. október 19-én, két nappal azután, hogy Tisza István a budapesti parlamentben beismerte, hogy a világháborút a Monarchia vesztesként fejezi be, Fer- diš Juriga, az országgyűlés egyetlen szlovák képviselője a szlovák nemzet önrendelkezési jogát deklarálva leszögezte: ezeréves házasságunk a magyarokkal nem sikerült, külön kell válnunk. A szlovák politikusok előtt elméletileg négy lehetőség állott ekkor: autonóm Szlovákia Magyarország, illetve az új csehszlovák állam keretei között, csatlakozás az egységes Csehszlovákiához vagy teljesen önálló szlovák állam létrehozása. Amint az rövid időn belül kiderült, a szlovák önrendelkezés gyakorlati kivitelezése a legeredményesebb a cseh, illetve az egységes csehszlovák koncepcióra való hagyatkozással volt megoldható. Az őszirózsás forradalomból született Magyar Népköztársaság Károlyi Mihály vezette kormánya, s azon belül a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével megbízott nemzetiségi miniszter, Jászi Oszkár a háborús vereség, a bolsevizálódás akut veszélye, a nemzetiségi régiók katonai megszállása
