Irodalmi Szemle, 1991
1991/10 - Hizsnyan Géza: „Szóljon a hiányod!” (Ecsetvonások Székely Gábor rendezői arcképéhez)
Hizsnyan Géza nek vizsgálata áll. A tárgyalt három előadást ebből a szempontból szorosan ösz- szetartozónak érzem. Míg a Coriolanusban az egyén közéleti (társadalmi-politi- kai), a Catullusban pedig magánéleti bukását mutatja be és elemzi, Moliére Mizantrópiának színrevitelében a totális (magán- és közéleti) vereség jelenig meg. Hangulatában ez a legsötétebb, mondanivalójában legmegrázóbb, legmegdöbbentőbb hatású látlelet a társadalomról, ahol az erkölcstelenség, ostobaság, rosszindulat és hazugság annyira természetessé, elfogadottá váltak, hogy a humánus és morális alapelvek következetes betartása éppen az etikus lény életét teszi lehetetlenné. Coriolanus és Alceste tragédiájának közös vonása, hogy a főhőst rugalmatlansága, alkalmazkodóképességének hiánya miatt el is ítélhetnénk, illetve ki is nevethetnénk, de Székely felfogásában mindketten tragikus figurák, hiszen az értéktelennel, alantassal nem kötnek kompromisszumot, a becsülethez, erkölcshöz ragaszkodnak makacsul, és ez lesz a vesztük. Nyilvánvaló tehát, hogy Alceste is tragikus hős. Nem embergyűlölő, csupán az aljasságot, butaságot és egyéb emberi gyarlóságot gyűlöli. Igaz, képtelen a kompromisszumokra. De sza- bad-e erkölcsi kérdésekben kompromisszumoknak engedni egy el- és lezüllött korban és környezetben? Székely Gábor óvakodik az egyértelmű (demagóg) kinyilatkoztatásoktól. Mizantróp-értelmezése „csupán“ szembesít. Szembesít a felvetett kérdéssel és önmagunkkal, a saját kis vagy nagy kompromisszumainkkal. Ezért elevenbe vágó, elementáris erejű az előadás. Ki-ki választhat, kereshet magyarázatokat, állást foglalhat Alceste viselkedésével kapcsolatban. Egyet nem tehetünk csupán: nem kerülhetjük meg a felvetett kérdést, nem bújhatunk ki az önvizsgálat alól. S van-e korunknak keményebb, fájdalmasabb, kegyetlenebb kérdése? Létezhet-e hát aktuálisabb, fontosabb és gyötrelmesebb előadás? A színpadi megvalósítás boncolgatását ezúttal is a szöveggel kell kezdeni. Aligha kérdéses, hogy a Mizantróp formahű magyar fordítása, legyen az Szabó Lőrincz vagy Mészöly Dezső verstanilag kiváló munkája, teljességgel alkalmatlan egy ennyire mai, a nézőt közvetlenül érintő probléma felvetésére. Mit tehetett hát a rendező és Fodor Géza dramaturg? Készítettek egy elképzeléseik megvalósítását szolgáló, nyelvezetében nagyon mai és hiteles fordítást (Petri György remeklése), amely verses (rímes) ugyan, de távolról sem igyekszik megtartani a magyar nyelv számára idegen francia alexandrinust. Mivel pedig Moliére mégiscsak vígjátéknak írta (illetve a hagyomány szerint akként játszotta) a Mizantrópot, szükség volt értelmezésbeli változtatásra is, amit részben szintén a fordítás (a mai nyelvezet használatával), részben a dramaturg végzett el. A filológusok majd biztosan sokáig vitatkoznak Petri György fordításáról, nem tudom, milyen eredménnyel, afelől viszont semmi kétségem nincs, hogy színházilag az alkotók elképzeléseinek megvalósításához optimális szöveget alkotott. Az előadás másik lényeges eleme Antal Csaba díszlete. Ha közös vonásokat keresünk a három mű között, akkor az említetteken kívül a Catullusban és a Mizantrópban közös a kiváló térkezelés, amiben a díszletnek meghatározó jelentősége van. A „verandaszerű“ ajtó-ablaksor részint a teret határolja, másfelől megszabja az előadás dinamikáját is. Rajta keresztül csak lassítva, kerülőkkel lehet közlekedni, s az előadás alatt egyre hátrább kerül, mígnem a befejezésre totálisan kinyílik a tér, a színpad teljes mélysége feltárul, de ez nem az élettér tágulása, hanem a konfliktus - Alceste és a környezet (világ) közötti konfliktus - kiterjedése, elmélyülése.
