Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Hizsnyai Zoltán: Alkonyi metamorfózis; Profán zsoltár (versek)
HIZSNYAI ZOLTÁN Alkonyi metamorfózis Izzó zsarátnokán utolsót pislan már a tűz, s fényes tekintetét hamu-hajával eltakarja... Mindent bekormozott már s most sejtelmesen sötét bolyhokká tépázott alakomat is elmaszatolja a behorpadt köbméterek pudvás televényén. Csak egy bagoly, mely a komód sarkán aludt, huhog, s egy nyálkás hátú bőregér köröz fejem fölött. Koncentrikus körökbe gyűlnek a látomások a csönd magja körül. Az űrhöz fohászkodik a szellem, mert minden illanó- dobban, s öklömnyi szíve porlik -, mert minden önmagát ringató dajkaként énekel, s létét bévülre áramló hangjai altatják légneművé, csak a Semmi sustorog fáradtan, mindörökké, mert nincs mit a sírba dédelgetnie, nincs mit elfelejtsen - minden rezdülése önmagát szaporítja mindegyre teljesebb hiánnyá. A Szó, mely halálainkon túlmutat, amit az elme, mint gyémántesőm dárdát, magába döf, de túlrepül, a Szó, a tőlem elfajzott, a léten átszakadt Szó is - midőn kóbor eszméit az útszélen lehányja - őt gyarapítja, benne olvad el: értelmem vámját - ösztönöm által - ő az, ki megszedi. Akkor hát csönd legyen! Az Idő folyjon önmagába vissza, s a gerlék torkán halkuljon a búgás!
