Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Czakó József: Sámán a vakablakban (regényrészlet)
Czakó József visszaemlékezett-e néha-néha Odüsszeusz a szirének csábos énekére? Amikor az asszony már elszenderedett, vajon nem kulcsolta-e ő össze az ujjait a takarója alatt és a jó fűszeres ithakai bor mámorában úszva nem látta-e magát újra a hajó árbocához kikötve, verítékezve, üvöltve, vágytól feltüzelve, hasztalanul rimán- kodva társaihoz, hogy oldozzák el? Penelopé zsörtölődéseit hallgatva nem tömte-e volna be legszívesebben viasszal a fülét? Vergődött-e kétségek között? E gyűszűnyi emlék ereje nem sarkallta-e arra, hogy a hitvesi ágy elviselhetetlenné vált biztonságát feladva ismét útra keljen? Nem vált-e utálatossá számára a saját, happy end-del végződő mítosza? Hiába zárom le a szemhéjaimat, mégis, akárha hártyavékony papiruszból volnának, az utcáról sápadtan bederengő neonfényt a pupillámba szűrik és kínzó álmatlanságot okozva az agyamba továbbítják. Márpedig én csak vaksötétben tudok elaludni. A minden-világok-keletkezése-előtti mélységes sötétre van szükségem. Felállók, az ágy halkan reccsen. A fogashoz lépek, és leakasztom a fekete kendőt, amelyet a lány küldött egy szeretettel bélelt kis csomagban. Kis ideig a tenyeremmel simogatom a puha tapintású anyagot, aztán - az arcomra terítve- hátul, a fakómnál csomóra kötöm. Ez az! Szembekötősdi a semmivel. Tapogatózó karokkal botorkálok vissza az ágyhoz, és leheveredek. Most már teljes a sötét. Megnyugtató, ugyanakkor félelmetes is. Mintha a saját kivégzésemre várnék. Halálraítéltek képét látom, közvetlenül a sortűz előtt, szemükön fehér kendő. Jól sötétített-e? Nem kűszott-e be egy pajkos fénysugár a szöveten át? S ha igen, növelte vagy enyhítette-e a pusztulás küszöbe előtt tátongó bizonytalan, görcsös űrt? Voltak-e olyanok, akiknek akaratuk ellenére kellett elviselniük a tekintet erőszakos elzárását, és voltak-e, akik még egy rongyra, még sötétebbre sóvárogtak? Jó szoros volt-e a kötés? Lehetett-e alatta sírni? Fölita- tódott-e a könny vagy lecsurgott az arcon? Pislanthatott-e a szem még egyet-ket- tőt? Félrecsúszott-e véletlenül némely kendő, hogy pillantás nyíljék a fegyvereket épp vállukhoz emelő hóhérokra? Ugyanaz a hideg, metsző csend kapcsolta-e össze a tűzparancsra váró lövészt a halálra váró elítélttel? A lökésnek, amely a fegyver elsütése után a válltövet éri, folytatása-e a kivégzett test magatehetetlen összerogyásának mozdulatsora? A szemem egyre mélyebbre égeti be magát a gödrébe. Izzik, sistereg s szikrákat hányva fészkelődik a helyén. Patakokban folyik rólam a veríték, mellkasom lihegve emelkedik és süllyed, leheletem pedig forró, akár a szerelmes lányok combja. Halljátok hát szavam, szunnyadó szellemek! Eddig csa félve kérleltelek benneteket. Nem sejtettem, honnan leskelődtök rám, merre lakoztok, hol lappangtok; a pohár vérszínú borban, amit iszom, a satnya, beteges nagyvárosi fák felrepedezett kérge alatt, bűzlő lábszagban, a sarokba lehajtott fejjel fordulók fura mosolyában vagy a lányok combján csillogón lecsurranó menstruációs vércsíkban. Képtelen voltam felfedni holléteteket, bár lélekszakadva, az észvesztő őrjöngésig lezüllve kutattam a nyomotok után. Taknyos orral szaglásztam a négy égtáj irányába, hajam zsíros csombó- kokban lógott, borostáim szétziláltan meredeztek szerteszét, már vért köptem,
