Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Tolnai Ottó: No politik! (elbeszélés)
Tolnai Oltó Washingtonban, látszott, nem először látogatta meg fiát. Minden megnyilvánulása izgalmas és tanulságos volt számomra. Ám nagy meglepetésemre szavaiból csak úgy mellékesen még az is kiderült, hogy Zichy Mihály közvetlen leszármazottja, a Zichy Múzeum igazgatója és gondnoka is egyben, még most vakon, közel a százhoz is. Vidáman, fordulatosán mesélte el, hogy a történelem nehéz pillanataiban hogyan őrizte meg a cár festőjének hagyatékát. Stb., stb. Most már tényleg túlbonyolítottad, abbahagyhatnád, lemetszhetnéd ezeket a kacskaringókat, lekacsolhatnád történeteidet, ugyanis még mindig fogalmam sincs, hová is akarsz kilyukadni. Sehová. Várom, hogy felvarrd ezt a kurva gombot. És közben, hogy ne másszak falra: mesélek. Jó. Azonnal kész vagyok. De azért csak folytasd. Még egy kis epizód a csodás, sírontúli nénivel. Washingtoni házukba belépve másnap üresen találtam a szobákat. Egy nagy madár (arapapagáj tán, képtelen voltam kivenni a homályban) köszöntött vérfagyasztó pávarikoltással, hogy a következő pillanatban a néni hangján folytassa. Nahát, akkor ott Washingtonban ismét eszembe jutott az a feltálalt páva - mármint az agyveleje, hogy hová tűnt a képről az agyveleje. Tudom, nagy marhaság az egész, mégis ez volt az én igazi washingtoni képzőművészeti élményem. (Jóllehet éppen előző nap tanulmányoztam Vermeer Gyöngymérő nőjét...) Sok idő telt el, mire mozdulni mertem. Később az egyik szobában a nénire magára is rábukkantam: aludt, illetve feküdt félvakon, félholtan - ám, amint megszólalt (ő vagy az ara) ismét csak olyan tüneményes volt, mint New York és Washington között. Leültem mellé az ágyra. Akár egy páva, úgy rikoltozik ez az ara, valami ilyesmit mondtam neki. Majd hirtelen a tárgyra tértem. Tetszett látni az Orgiát? Hogyne, persze, mondta, az Orgia! És hová lett az agya? Kinek az agya, kisfiam? Á páváé... Tetszett már kóstolni? Figyelj ide, ült fel egy pillanatra a néni, mondok neked valamit: az igazi ínyencség nem a páva agya, hanem: a flamingóé! Ezt jól jegyezd meg, mondta és ismét elaludt. Áztán már hiába vártam, hogy felébredjen. Attól kezdve már csak az ara beszélt, rikoltozott helyette. Értem, mondta a gombbal bajlódva a másik. Értem, mondta, jóllehet semmit sem értett. Semmit. De a szakállas folytatta. Azóta, mint magad is jól tudod, a flamingót tanulmányozom. Ám be kell vallanom neked, az agyát nem kívánom. A páva agya izgat továbbra is. A NIS vendéglő tulajdonosa meg is ígérte, feláldozza egyik öreg páváját, elkészítteti nekem az agyát... Nem értelek. Miért nem érdekel a flamingó agya? Túl rózsaszín. Mi, az agya? Igen. De különben mindene. A nyelve is. Az egész lénye. Túl rózsaszín a lénye? Nekem csak mint ínyencséggel van problémám vele, ugyanis a rózsaszín mint olyan: édes. A rózsaszín édes? Igen. Viszont az agyvelőt csakis mint sósat kívánom. Az agy mint fagylalt (puding) nem érdekel. Értem. Most már értem, miért mondtad egyszer, hogy egyes magyar íróknak túl édes a nyelvük... VI Kész, mondta. Mi? Hát felvarrtam, mondta, és megpróbálta letépni a végre-va- lahára felvarrt gombot. Te őrült, mit csinálsz? Egész nap varrtad, most meg letéped! Azért varrtam egész nap, hogy biztos legyek benne, többé nem fog leszakadni. Nem tudom, miért, de egyszerre nagyon fontos lett nekem, hogy ez
