Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Nagy Jenő: Kolozsvári ebédmeghívás (emlékezések)
Nagy Jenő Amikor a Hargita közeléből érkezett vendégem a farkaslaki Tamási-sírról szóló beszámolóját befejezte - közvetlenül halottak napja után voltunk -, gyertyát gyújtottam, hogy az emlékezés lángja világítsa be szobámat és - szívünket, lelkünket is.- Otthon érzem most magam - mondja a messziről jött vendég. - Nálunk mostanság az estét csak gyertyával vagy egyetlen huszonötös égővel lehet bevilágítani. Megbüntetik, úgymond, a pazarlókat. De nem zokszót ígértem... x- Hát hoztál-e magaddal újkeletű góbé mesét?- Ha meghallgatod, elmondom.- Hisz arra kértelek - válaszoltam, így aztán e szaggatott mondatcsere után az Orbán-utód belekezdett a Hargita és kapcsolt világának mai sok szomorú regéje közül egy mégiscsak vidámabb történetébe, mely majdnem úgy kezdődött, ahogy egy mese...- Arra mifelénk nagyon neves ember Domokos Áron bá... Szegről-végről még én is rokona vagyok, jó anyám is mondá, s róla hallottam e mesébe illő igaz történetet. Élt neki, illetve él egy idegenbe szakadt fia, aki tudása, tehetsége révén igen nagy magasságokba kapaszkodott fel Angliában. Egy szép napon sokbélyeges levelet kapott a fiától, arra kérte Áron bát, kerül amibe kerül, a sigu- rancán váltson útlevelet, intéztesse el, ami még a kiutazáshoz kell, ő megküldi az Orient expresszre szóló vasúti jegyet s utazzon ki hozzá, London városába. Párizsban a barátja fogja várni, aki majd átvezeti a csatornán és a Viktoria pályaudvaron már a fia fogadja. A fél vidék tudós atyafiai az útlevél ügyében házaltak, a többiek a vasúti menetrendet nézegették, a beutazási kérelmeket intéz- gették. Domokos- Áron bá meg otthon lógatta a lábát: hát, ha a fia úgy akarja, megyen ő, de intézzék el a hivatalokat a jó ismerősök, a góbé atjafiak kitanult gyerekei. Aztán egy napon jelentették, mindent rendbe tettek. Áron bá mához egy hétre utazzon be Segesvárra, onnan meg az Orient expressz egyenesen elviszi Párizsba. Le sem kell lépnie a vonat lépcsőiről, csak a Garde sud Esten. Ott meg már várja fiának legjobb barátja. Domokos Áron bá azon az előző éjszakán nehezen aludt el, még a szokásos papramorgó sem segített. Az álmatlanság csak ránehezedett a mellére. Hajnalban elkezdte az öltözködést, az alsóneműt nem sorolom, mikor azzal elkészült, elsőbb felhúzta a ványolt fehér harisnyát, a vékony posztóból készült székely nadrágot, az ing fölé a fekete paszpollyal díszített szürke bekecset, lábára fényesre vikszolt rövid szárú csizmát húzott, fejébe akasztotta kucsmáját és rég elfelejtett katona-idejének egyetlen emlékeztetőjével, az ütött-kopott katonaládával elindult Párizsnak, hogy onnan majd Londonba érkezve amúgy otthoniasan lekezeljen a fiával. A ládikóját teletömte ízes falatokkal, hadd egyék majd a fia emberi ételt. Aztán addig ült, a vonat ablakához dugva orrát, nézdegélve az elsuhanó tájat, míg csak hosszú zakatolás után meg nem érkezett arra a fránya francia állomásra. A vonatból kilépve a peronon kergetődző sokaság kellős közepette letette katonaládáját, aztán várt, csak várt - ahogy írták neki -, míg meg nem pillantotta azt az elegáns úrfélét, aki egyenesen feléje tartott.
