Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Nagy Jenő: Kolozsvári ebédmeghívás (emlékezések)
NAGY JENŐ KOLOZSVÁRI EBÉDMEGHÍVÁS A Szamos partján, az állomás közelében állt Darvas bácsi kis kocsmája, Dárdai Gabival ott vacsoráztunk. Transsylvániában úgy tartották, hogy a milliónyi erdélyi különlegesség közül nála lehetett a legfinomabb flekként kapni, sarvalt káposztával meg a máig sem tudom, hogyan készült boros, paprikás mártással. Evés közben rendre hajtogattuk, csak suttogva, hogy a gazda füle az önteltség rovására szavunkat el ne kaphassa: - Ó, micsoda felséges égi eleség! - S a szájban elomló, fűszeres húsra jólesett a Küküllő melléki, kénes borvízzel kevert itóka. Már éjfélre járt, mikor benyitottam ideiglenes otthonom, a kolozsvári főtér Schlachta Margit Szürke nővérei által igazgatott híres szálló kapuján. A recepció előtt elkezdett a szemem káprázni, pedig nem káprázat, nem égi tünemény, hanem egy földi valóságban is megkapó jelenség, egy gazella termetű, égő szemű Éva-utód állott. A jó vacsora és a fogyasztott ital virgonccá tett, s ahelyett, hogy nyelvemre csomót tettem volna, azonnal egy szemtelen ajánlattal kezdtem: - Hölgyem, a közelben, a téren túl, vagy a mögött, de tőlünk nem messze Dudus, a híres prímás muzsikál, még betérhetnénk hozzá egy kis eszem-iszom- ra. - A nyomaték kedvéért belekaroltam a tüneménybe. Nagy hatást nem keltettem vele. Sőt! Jó anyám sem figyelmeztetett soha ilyen keményen az „illik, nem illik“ szabályaira, ahogyan ő most velem tette. Majd csodálatos, ám villámokat szóró szempárjával végigmért, s könnyű léptekkel eltűnt a lépcsők felé. Én dadogva kérdeztem:-Ki ő?- Nagyon jól tudja, hogy nem mondhatom meg - szólt Lídia nővér, az apácaruhás cerberus.- De könyörgöm, nővérke! - És a zsebemből elővett tízpengőssel próbáltam lelketlenségén enyhíteni. - Tízes a Szent Antalkának! Ki ez a szépség?- Kenéz Judit művésznő - jött a szégyenlős válasz.- Hol találok éjnek idején egy konflist?- Itt mellettünk, ha lemegy a Magyar utcán, a standon még esetleg talál. - Kirohantam a szállóból, és a messziről pislákoló lámpa fénye jó irányba hívott.- Vigyen, kérem, egy kertészhez...- Most? - ámuldozott a bakon ülő vénember, de csettintett ostorával, s az öreg paripa úttalan utakon kocogott velünk a cél felé. Rövidíteném a szót; a kertész, bár az éjfélt a főtér templomtornyának órája
