Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Márián Váross: Emlékművek építése és lerombolása; Irtózás a diktatúrától; Jegyzetek a pluralizmusról; Kompromisszumkötések (kisesszék)
Marián Váross ralizmus kívánalma nálunk lényegében a több politikai párt meglétére redukálódik. Az ilyen felfogás bizonyára szűkítő, s a társadalmi rend pluralizálásának megvalósítása esetén a gyakorlati következmények csupán egyikét emelné ki. Elsősorban: miért beszélek pluralizmusról s nem csak egyszerűen pluralitásról? Azért, mert számomra a fogalomnak a programadó tendenciája a fontos, nem pedig a tételszerűsége. Minden izmus irány és program, s ilyen irány- és programadó kíván lenni az az antihumanista és antidialektikus totális rendszert megszüntető társadalmi-politikai berendezkedés, amely megfelelne az ember mint faj jellemének, vagyis az antropológiai realitás pluralitásának. Természetesen a pluralizmus mint fogalom nem tartalmazza önműködően mindazokat a következményeket, amelyek belőle erednek, így tehát az elhatárolódást sem mindazon dolgoktól, amelyek a társadalmi életben nemkívánatosak. Az általános pluralizáció ténylegesen az abszolút relativizmussal lenne azonos, és semmilyen elvek alapján nem tenné lehetővé a megállapodásokat. Más szavakkal, azonos lenne külön-külön minden egyén individuális igazságának, pozíciójának stb. elismerésével. Hogy ez így nem lehetséges, bemutatható egy példával, amely első pillantásra ellentmond a pluralizmus elvének, de valójában éppen abból ered. A tudományra mint a sokféleség egységére gondolok, mint a világ birtokbavételének és megváltoztatásának elméleti-gyakorlati folyamatára. A mi áldialektikus nézetünk szerint nem létezik egységes tudomány (legalábbis társadalomtudomány), hanem ideológiailag két eltérően feltételezett tudomány. Lenin örökségének rossz szellemében mindmáig a két kultúráról szóló érinthetetlen tézist dicsőítik, azt állítva, hogy mindez a szellemi-kulturális tevékenység dialektikus koncepciójának és polarizációjának a következménye. A pluralizáció meg kellene hogy szüntesse ezt a mechanikus dualizmust, s helyette a sokféleség valóban szabad egységét kellene megteremtenie, aminek a kulturális tevékenység minden ágazatában jelen kellene lennie, minden esetben sajátos jellemzőivel - másként a tudományban, másként a technikában és másként a művészetben. A társadalmi rend pluralizálása annak a ténynek az alkalmazása kellene hogy legyen, miszerint az emberek szükségleteik, érdeklődésük, tehetségük és tevékenységük alapján különbözőek, s ehhez a különbözőséghez nemcsak joguk van, hanem az antropológiai-szociális folymatoknak ez egyenesen egzisztenciális feltétele. Szüntessük meg ezt a különbözőséget és sokféleséget, s a többség erőszakos uniformizáltságához jutunk egy olyan kisebbség „mintájára", amely véletlenül hatalomra került és a maga szükségleteivel, érdekeivel és egzisztenciális igényeivel erőszakot vesz a többieken. Az antropológiai-társadalmi valóság pluralitása tehát nemcsak tény, hanem norma is, az egyének és csoportok élete spontán folyamatába való tudatos beavatkozás megformálásának normája. Norma olyan értelemben is, hogy egyetlen érdekcsoportnak sem lehet joga, de lehetősége sem elnyomni másokat, rájuk erőszakolni világnézetét s rabszolgákká tenni őket. Hogy ezeket a már banálisan hangzó természetes dolgokat ne kelljen örökösen ismételni, az emberek és az emberiség gondolkodásának megváltoztatására lenne szükség olyan értelemben, hogy a nemzetek és csoportosulásaik síkjáról az egész emberiség síkjára helyezzük át a hangsúlyt. A humanizmus, emberies
