Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Géczi Lajos

ta a tulajdonát és gyorsan öltözködni kezdett, mert a várakozásban a hidegtől már lúdbőrzött a testünk. Igen ám, de sok holmi hiányzott, vagy megtépve, megkurtítva került vissza gazdájához. Főleg sálak, tarisznyában lapuló váltóingek, nadrágszíjak meg effélék tűntek el. A csizmatulajdonosok jártak a legrosszabbul: szár nélkül kapták vissza lábbelijüket. Az én télikabátomnak a fél ujja hiányzott, talán égni kezdett, s ezért levágták. Egyéb holmim nem hiányzott, a nadrágszíjam összekunkorodott ugyan, de azért még lehetett használni.

A kárvallottak dühösen követelték hiányzó holmijukat, azonban a vasablak már becsukódott így nem volt hol reklamálniuk. De jószerivel magunkra sem rángattuk a ruhát, az őrök davajozása máris kifelé sürgetett bennünket. Némelyek megpróbáltak panaszt emelni a „tam zabrali“ mondattal és a vasablak felé mutogatással, ám az őrök rájuk sem hederítve rendületlen nyugalommal zavarták a népet kifelé.

Kint még jó órányit toporogtunk a dideregtető levegőn, mert bármennyire is szalagjáratban működtették a fertőtlenítőt, sok idő telt el, amíg a több száz ember helyet cserélt. Láthatóan az őrök is egyre idegesebbek lettek, mind sűrűbben morzsálták a foguk között a „job tvoju maty“ szólamokat. Aztán a parancsoló őr, nem várva be a transzport végét, a tetvektől megszabadult foglyokat útnak indította. Ez egyszer nem kellett senkit sem sűrű davajozással gyors menetelésre nógatni, szedte a lábát mindenki, ahogyan csak bírta.

A tábor őslakóiról nem sokat tudtunk meg. Odaérkezésünkkor körülbelül kétszázan lehettek, többségükben németek, néhány magyar, szerb, lengyel, olasz, nagyobb csoport román és két francia. Ezek külön barakkban laktak, egyáltalán nem érintkeztek velünk. Még 43 nyarán estek fogságba, s ők is különböző gyűjtőtáborokon át érkeztek Jenakijovóba. Csupán annyi hír kerengett róluk, hogy az első télen rengeteg ember elhullott belőlük, de pontos számot senki sem tudott. Odaérkezésünk után közülünk egészült ki a fogolyparancsnokság vagy -rendészet, amely a táboron belüli életet szervezte és irányította. A főparancsnok egy Kazimir nevű fogoly volt, én először lengyelnek vagy ukránnak néztem, mások viszont azt állították, hogy litván. Tökéletesen beszélt németül, oroszul és nyilván anyanyelvén, amelyet nem ismertem. Egyébként ott-tartóz- kodásunk idején egyetlen szót sem váltottunk. A parancsnoki állomány többi tagja német volt, csupán egy Lukács nevezetű Jugoszláviából származó ember szerepelt köztük politikai nevelőként, vagy ahogy mi neveztük őt, propagandistaként. Lukács tökéletesen beszélt magyarul, de önmagáról soha nem ejtett egyetlen szót sem. Szemüvege mögül mindig kissé szomorúan, talán valamelyes együttérzéssel tekintett végig rajtunk, mielőtt beszédbe fogott volna, aztán szinte megállás nélkül beszélt a fasiszták kegyetlen háborújáról, a szovjet katonák hősi harcáról, majd a kapitalista berendezkedés igazságtalanságairól, az eljövendő jobb társadalmi rendről, a nagybirtokok felosztásáról, szabad választásokról és hasonlókról. Természetesen mindig tájékoztatott bennünket a fronthelyzetről is. Vita nemigen volt, csöndben végighallgattuk a beszédét és szétoszlottunk. Ő pedig a kezében az elmaradhatatlan hadifogolyújsággal, az Új Szóval, kissé görnyedt testtartással távozott körletünkből.

Leendő munkahelyünkről csakhamar mindent megtudtunk. Jenakijevót egyetlen gyáróriás uralta, a vaskohó és a melléje települt vagysár. Amikor évek