Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Géczi Lajos készülődik. Nemsokára azt is megtudtuk, mi lesz az. Kidrótozták az ajtót, majd teljes szélességében kitárták. Az őrök harsány davajok közepette integettek ne­künk, hogy kiszállás. Kapkodva szedtük össze cókmókunkat, a pokrócot ma­gunk köré csavartuk, s elgémberedett végtagjainkkal esetlenül kalimpálva ká­szálódtunk le a magas platóról. Sokan tehetetlenül huppantak le a földre, ezek­be a közel álló és egyvégtében ordítozó őr belerúgott, gyors felállásra ösztökélve őket. Mi készségesen segítettünk egymásnak, a rogyadozó térdűt átkarolva tá­mogattuk a gyülekezőhelyekre. Most vált világossá, hogy a kéthetes vagonlét nem múlt el nyomtalanul: a mozgástól, járástól elszokott testünk csak nehezen tudott alkalmazkodni a „normális“ élethez. Úgy mozogtunk, mint az igen hosszú és súlyos betegség után lábadozók. Ám ennek a ténynek a tudomásulvételén túl sokkal lehangolóbban hatott ránk az a látvány, amit a napvilágnál egymásra te­kintve észleltünk. Borostás, kormos arcok bámultak egymásra, s ebben a két­ségbeejtő hangulatban szinte bátorságszámba ment valamelyikünk megjegyzé­se:- Anyád sem ismerne rád, ha látna. Érthető módon megjegyzését nem kísérte nevetés, még a szájak sem húzód­tak a legkisebb vigyorfélére sem. Először döbbenten, majd csüggedten néztük egymást. Az őrök azonban nem sok időt engedtek a szenvelgésre, élénk kurjon- gatással rendezték sorainkat, hogy valamiképp százas csoportok kerekedjenek a szurtos, fekete arcú, imbolygó masszából. Mire a hangos és kétoldalt végigvo­nuló számlálók több ízben is elvágtattak mellettünk, kezdtünk kissé magunkhoz térni. Lábunkba visszatért a rendes vérkeringés, nyitott szájjal szívtuk magunk­ba február friss hidegét. Lassan dél felé közeledett az idő, mire a többszöri és az újonnan érkező őrök kíséretében újból megismételt számlálásokkal végeztek, s imbolygó léptekkel elindulhattunk új szálláshelyünk felé. Eleinte én is bizonytalanul emelgettem a lábam, de a lépések üteme jótékonyan hatott rám, viszonylag gyorsan regenerá­lódtam. Mire az állomás mellé értünk, figyelmem már egy romos épületre irá­nyult. 1945. február közepe volt, de a háborús pusztulás még mindenütt nyitott sebként meredt ránk. Beomlott tetők, falak, üszkös gerendák jelezték a tegna­pok borzalmát. A szinnai városközpont sérülései szinte kisebb baleset színhelye­ként hatottak az itteni totális pusztuláshoz mérve. Az utcákon végig sebtében betemetett bombatölcsérek fölött lépdeltünk. Ám a romos házak legtöbbjének ablakát már berakták téglával vagy bedeszkázták, ami azt bizonyította, hogy be­lül újból megindult az élet, ha ezt a vakondéletet annak lehetett nevezni. A mi vagonunkban volt egy ukránul, szlovákul jól beszélő fiatalember, Cser- nicky Ambrusnak hívták, ha jól emlékszem. Kaposi volt, s valamiféle kishivatal- noki munkakörben dolgozott. Hihetetlen ambícióval próbálta magára fölhívni az őrök figyelmét, eladdig azonban kevés sikerrel. A vagonlét két hetét velünk együtt kínlódta át. Útközben a mi Ambrusunk, ha csak tehette, a vonat álldogá- lásakor a kocsink mellett elhaladó vasutasoktól próbált informálódni, hogy hol is járunk. E próbálkozásai több-kevesebb sikerrel jártak. Néha feleltek neki, máskor azonban némán tovább haladt a megkérdezett, esetleg káromkodott egyet. Most az ő révén tudtuk meg, hogy Jenakijevóba érkeztünk. A háborús pusztítás elénk táruló látványa mindannyiunkat megdöbbentett.

Next

/
Thumbnails
Contents