Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)

„Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén“

a konzervatívok, a katolikus szárny indítana támadást ellene, némely versét blaszfémikusnak, másokat meg egyenesen forradalmiaknak és túlságosan szociális telítettségűnek tartva. És a hazafiaknak sincs kezdetben sok okuk az ujjongásra. Az olyan vers, mint a Hajnali harangszó, amelynek hidat építő programja az volt: „mely magyar lányt, tót fiúcskát testvértáncra pördít“ és azt hirdette: „átkozott legyen, ki most sem áll a testvér-csókos hajnaltáncba - átkozott, ki székelyt gyilkol szén Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton“, nem illett a Trianon utáni anyaország politikai légkörébe, ahonnan inkább a határsorompókat ledöntő harci buzdításra volt az elvárás. Évtizedeknek kellett eltelni, míg Mécs Lászlóban észrevették a nyáját védő pásztort, és mélyről jövő hazafiságára is felfigyeltek. Ám amikor úgy látszott már, hogy szent a béke, újabb fellegek kerekedtek. Az egyik ilyen viharfelhő Mécs Lászlónak a Vigilia 1942-ben megjelent Imádság a nagy lunatikusért című verse volt, ami ma olvasva talán se politikusnak, se antifasisztának nem érződnek, ezért nem is idézem, de akkor vér- dermesztően eggyértelműnek hatott. A német követség tiltakozott a magyar kormánynál és Mécs kiadatását kérte. A kormány minisztertanácson foglalkozott a kínos üggyel, attól tartva, hogy a közismert hitlerista igazságszolgáltatás Mécs számára a Dachauba való hurcoltatást jelentette volna. Ä vizsgálat megindult, a költőt ismételten kihallgatták, közben pedig közölték Mécs László rendfőnökével, Gerinczy Pál jászóvári préposttal, hogy leghelyesebb lenne, ha egyenesen az igazságügyminiszterhez fordulna, és kérné a vád elejtését. A bírósági tárgyalásnak miniszteri közbelépésre valóban ez lett az eredménye, miután a költő előadta versének azt a naiv, de elég kétértelmű magyarázatát, miszerint se a hősök, se a szentek nem normális emberek. Az ügyész ezzel sietve beérte; hogy Hitler melyik kategóriába tartozik, azt Mécs szerencséjére és a miniszteri utasítás értelmében nem firtatta. Ezekben az időkben történt az is, hogy egy rádióbeli szerepléskor, szavalás közben egyszerűen beléfojtották a szót. Az érv aligha lehetett más, mint versének túlságosan demokratikus, szabadszájú mondanivalója. De körülbelül ugyanebből a pozícióból támadja Sztranyovszky, a képviselőház akkori elnöke az anyaországhoz visszatért felvidéki magyarság zömét. Erre a támadásra válaszol Mécs Bányafüttyös válasz című versében, amelyet Budapesten is röpcédulákként osztogattak az utcán. Nem árt ezt a verset teljes egészében idézni, egyúttal a kor búráját is a fejünk fölé emelő mozdulattal:

Boldogság-bánya volt Nagy-Magyarország, s hogy beomlott a felvidéki tárna, sötétben éltek magyar szívek, orcák, a mélyben testvérekként tömörültek s a bányafüttyösök napfényt fütyültek.

Húsz napja még csak, hogy napfényre jöttünk s kegyelmes úr, a magyar parlamentben Ön leckéztetve pálcát tört fölöttünk, elhagyta ajkát a szörnyű badarság, hogy magyarságunk csak Beneš-magyarság.