Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)

„Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén“

minden embert kérdőjellé döbbent“ - írja egyik versében, a Feltámadt Lázár tűnődésé ben és máshelyütt. Egy jogtalanul meghurcolt, fáradt öregembernek természetesen joga van az ilyen rezignációhoz, de Mécs László - ezt már a másik parton álló gondokodó olvasója mondja - nem ítélheti meg pályáját ilyen keserűen, ő nemcsak pávatoll volt sok-sok hiú önzés kalapja mellett, hanem a magyar irodalom elvitathatatlan része, fehér és kék színfoltja, aki piros harangokat kongatott, s ezek a piros harangok még most is visszacsengenek odahaza és a nagyvilágban is. Verse itt-ott botladozott, de mögöttük olyan erő munkált, amely akkor sem volt fölsülés, ha a pillanatnyi szerepbe belesült, inkább kama- szos hetykeség, valahogy így: varjúkat kergettem, belesültem. Én öregkori verseiben is ezt a Mécs Lászlót kerestem, s rendjének alapítójára emlékező erejéig találkoztam is vele: „Hátat borzongató csak a szentek titka, hogy kezd a rab madárral repülni a kalitka.“

A Mécs költészetét támadó és tagadó kritikákra eddig mindössze utaltam, most részletesebben ismertetem őket. A Nyugattal kezdem, mert a későbbi kritikusi megnyilatkozások is elsősorban erre a folyóiratra szoktak hivatkozni. Ennek 1931-es évfolyamában, tehát elég korán, Kárpáthy Aurél nála ritkán tapasztalható személyeskedéssel kezdi el Mécs László költészetének boszorkányperét: „Mécs László, Mécs... Gondolom, felvett név, szabadon választott, s az ilyenben mindig van valami önkéntelenül kifejező, szinte árulkodóan jellemző. Öröklött nevéért nem felel az ember. Kapja, és viseli, legtöbbször teljes passzivitással. De aki maga választ, bizonyos mértékig vallomást tesz - szimbolikusan- lényének gyökere, adottsága mellett. Jelen esetben valahogy így: Mécs és nem fáklya. Égi ideálok tiszteletére gyújtott, hit olajából táplálkozó, rezgő tüzecske. Intim kis láng, amelynek szelíd sugarai egy szentképre hullanak. Szűk kört világítanak be ünnepélyes arany-ragyogással, míg a hátrább eső profán valóság dolgait homályban hagyják, s legfeljebb azok árnyékát növelik nagyra. De miért emlegetem ezt fel. Mert jellemző. Roppant jellemző ere a népszerű költőre, aki egyre inkább fáklyaszerepben tetszeleg, holott lényege szerint...“ És ezután a holott után több oldalas elmarasztalás következik, kritikáját végül is így summázza Kárpáthy: „S mégis azt hiszem, elsősorban ezzel hat a tömegekre. Hogy a dobogó felé kacsint, míg verset ír. Hogy a szavaló hangra, az előadói lendületre, a retorikai zengésre túl sokat bíz. Hogy nem hoz igazán és nyugtalanítóan újat, csak csinosan, mutatósan, tetszetősen feldíszített banalitást. Hogy publicisztikai szólamokat és szószék-frázisokat öltöztet félig világi szabású, tüntetően költői köntösbe. Hogy mindig éppen az jut az eszébe, amit a hallgatói várnak tőle. Mindez par excellence szónoki kvalitás. De egy divatos költő is jó hasznát veheti. Nagy sikereket érhet el vele. Mécs László pedig ebben csakugyan nem szűkölködik. A közönségnek dédelgetett kedvence, akit mindenütt és mindenért megtapsolnak.“ Ugyanennek a lapnak következő évfolyamában Bálint György epébe mártott tollal így próbálja nevetségessé tenni, elbagatellizálni Mécs valóban mély szociális elkötelezettségét: „Mécs László költészete azonban tartalmilag is haladó, gondosan lépést tart korunk eszmeáramlatával. Gyakran ír a nyomorról, sűrűn fordul elő verseiben a proletár szó. Általában sok költeménye tanúskodik arról, hogy nem kerülte el figyelmét a szociális kérdés és a világ mai súlyos anyagi és erkölcsi válsága. A bevezető versben az új hajnalhasadást, a jó