Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)

Monoszlóy Dezső- Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Tinódi Lantos Sebestyén utódja állt előttem. Valóságos csodaként állt előttem. A költő mélyzengésű hangja verssorokat hömpölygetett felém, s amikor a Két orrlógató aszkéta c. versét szavalta, s játékos mozdulattal az elöl ülő tanáraink felé intett - „Ezek meg ülnek, mint a fagyos szentek, elkomorodnak, amikor füttyentek“ egyszeriben már nemcsak költő volt, hanem madarakkal társalgó Szent Ferenccé és Szent Fülöppé is változott: „ki bár pap volt és nagy álmú férfi, roppant kacagott, míg hátán bőrlabda koppant“. De közben már tovább hömpölyögtek a verssorok, a Vadócba rózsát oltok, A kriályfi három bánata, a Hordár, az Isten játszik és A mindenség balladája, az, amelyik így kezdődik: „Eb-red, moc-can a tojásban a sejt, is-ten, is-ten, huszonötnapi ritmus.“ Mécs cingulusa a vers ritmusára ide-oda lengett, és bennem glória gyúlt a szegények homlokára, akik közelebb állnak a mindenható jóságához és szeretetéhez, ők a kiválasztottak, nem mi, az előkelő internátus lakói, az isten pedig, ez a félelmetes, metafizikai lény, akinek ismeretlensége és megfoghatatlansága előtt annyit borzongtam ministrálások- kor, úrfelmutatások alatt, lelki gyakorlatokon, egyszerre csak táncra perdült.

Mécs László Aranygyapjú címen Budapesten megjelent válogatott verseinek olvasása közben jutott eszembe mindez. De nemcsak ez. A válogató Rónay tanulmánynak is beillő előszava a közben eltelt 35 évet is felidézte. Ez a kitűnő előszó, amely híven beszámol Mécs László életútjáról, sikereiről, és kényszerű hallgatásának harminc évéről és annak okairól, nemigen szorul kiigazításra. Költői rehabilitációja első kísérletének leírása sem, amely éppen abban az Irodalmi Szemlében látott napvilágot, amelynek akkoriban én is szerkesztője voltam, és többek között én is szorgalmaztam a Szalatnai-cikk megjelenését, amelynek végkövetkeztetése ebben a mondatban csúcsosodott ki: „Akit egykor túlbecsültek, ma megbecsülhetjük.“ Nem szorul kiigazításra, mert bár magatartásunk kavart ugyan olyan komor és nevetséges hullámokat is, amelyekről Rónay nem tudhat, Mécs László a csehszlovákiai magyar irodalom hagyománya volt a mi közbenjárásunk nélkül is, s ezt hangosan kimondani nem volt több, mint emberi és írói kötelesség. Amiről azonban akkor hallgattam, az a Mécs költészete iránti időközben bennem kialakult esztétikai fenntartásaim voltak. Hallgattam róluk, mert elnémított költővel szemben az igazság is hazugság. Ezt a hallgatásomat oldotta fel a magyarországi kiadás. Mécs László versei ismét jelen vannak, s így érvelni lehet mellettük, ellenük is.

Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden el kell mondanom, mi történt a kisdiák és a költő első találkozása óta. Mécs László első trónfosztását kiegészítem egy másodikkal is. Az első trónfosztás ténye közismert, erről Rónay is számot ad: az ünnepelt költőt bebörtönzik, az eszmélő diák tudatában ment végbe, pontosan akkor, amikor életének első költőjét kortársai közé helyezte. S ezen az a tény se változtat, hogy ebben nem voltam egyedül, még helyesebben, hogy az igényesebb magyar irodalmi ízlés sohasem ültette trónra. Régen közismert volt József Attila ítélete is, aki szerint Mécs verseit a kispolgári tömegek írják, és Illyés Gyulának, Babits Mihálynak ennél is lesújtóbb véleménye. De engem nem holmi tekintélytisztelet vezetett Mécs László költői értékének revidiálásá- hoz. Egyrészt azért nem, mert elég hamar rádöbbentem, hogy a kortársi vélemény, a kiválóakét is ideszámítva, gyakran nem mérvadó, s hogy az úgynevezett