Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Közírásunk lehetősége (Szigeti László: Csendek útjain)

nyárnál folyó hírhedt harcokban — ez a riport eszmei-gondolati vezérfonala. Az írás egy másik síkján Szigeti a riport színhelyének (Vajkának) és környékének múltjával és jelenével, lakóinak véleményével és mentalitásával ismerteti meg olvasóját, méghozzá úgy, hogy közben megteremti az írás keretét — felvillantja az anyaggyűjtő, riportot készítő újságíró helyzetét. A következő írásban /Béke velükJ pedig már negyvennégy karácsonyára emlékszik egy nagyvárosi hölgy és egy parasztasszony. Az írás a rövid bevezetőn kívül két, primér monológ formájában megint visszaemlékezést'tartalmaz.

Szlovákia-szerte sokfelé megfordul Szigeti, s riportjaiban igyekszik mindig hűen feltérképezni kiválasztott témaköreit. Munkástémájú írásai a szövetkezete- sítési nehézségektől (Cserháti kezdetek), a füleki Kovosmalt életébe való bepillantáson (A munkás rangja), valamint a párkányi papírgyár l es számú dobozo- lója alkalmazottjainak problémáin át (Dobozolok) az ország különböző helyein dolgozó takarítónők helyzetének, megélhetési körülményeinek bemutatásáig terjednek. A Felső-Bodrogköz néhány falujának életét, gondjait tárja fel (Vízhiány a Bodrogközben), majd Csáb közművesítésének lemaradási okait kutatja (Morajlik a Lány hegynél), egy régi fénykép pedig arra serkenti, hogy felkeresse a rajta levőket és kivallassa őket Fábry Zoltánhoz fűződő kapcsolatuk lényegéről. (És végül: „Zoli bácsi az övéi között"). Témájuknál fogva kapcsolódik egymáshoz a Lehet (ne) példakép és a Lemaradtak? című írás — pedagógiáról, iskoláról, tanulásról van bennük szó. Az első tulajdonképpen egy riportfüzér, melyben tanárok és diákok mondják el véleményüket arról, hogy lehet-e példakép a pedagógus. A másodikban olyan fiatalok nézetei kapnak helyet, akik ilyen vagy olyan okból abbahagyták főiskolai tanulmányaikat, vagy egyszerűen be sem tudtak kerülni oda. A továbbtanulási lehetőségek mindig döntően befolyásolták az ifjúság életérzését, illetve további sorsát, éppen ezért Szigeti (jól kiérezve a téma visszahatásait) főként arra figyel, hogy beszélgető partnerei a keserű tapasztalatszerzés után hogyan tudnak szembenézni önmagukkal és környezetükkel. A felgyülemlett indulatok, lelki törések és a keserű tapasztalatok nemegyszer gátlásokká fejlődnek bennük, felerősítve egy olyan tévhitet, amely későbbi törekvéseik kerékkötőjévé is válhat. Mennyire ismeri önmagát egy érettségizett, a társadalomban helyét kereső fiatal, különféle kudarcai után hogyan tud szembenézni környezetének fonákságaival, s mennyire képes elrendezni önmagában a sikertelenségeket? Ezeknek a kérdéseknek a boncolása azt tanúsítja, hogy Szigeti nem elégszik meg a látszat kínálta lehetőségekkel, hanem általános motívumokat és lélektani összetevőket is igyekszik felderíteni. Emberi és közösségi sorsok néznek vissza ezekből a riportokból, mindennapi gondokkal telített életek jelennek meg, hogy megdöbbentsék, de legalábbis elgondolkoztassák az olvasót.

Miért tud jó riportot írni Szigeti? Mert őszinte érdeklődéssel közeledik az emberekhez, munkájukhoz és gondjaikhoz. Ha riportalanyával nem is tartozik egy generációhoz — empátiájának és érzékenységének köszönhetően —, akkor is kitapintja a legégetőbb kérdésekre adandó (sokszor el sem hangzó) válaszokat. A cserháti riport veteránjairól ezt írja: ,,... teszik, amit tenniük kell. Bár lassabban, erőtlenebbül, mintha valami titok súlyától elnehezülten, amiről csak azért nem beszéltek, mert nem akarták előhívni a keserűséget. Érzik, ők már csak szemlélői lehetnek e kornak. Nem akarnak világpolgárok lenni, mint a falut elhagyó fiatalok zöme, akik szétszóródtak széles ez országban, és egyre mélyebbre temetik azt a múltat, amit szüleik taníttattak velük, s amellyel az új összefüggésekben és új otthonukban nem tudnak mit kezdeni, nem tudják hasznosítani. Mintha ezt is szégyenlenék a falu öregei.” Ezek a problémák a riporter lelkét is nyomják, osztozik riportalanyainak gondjaiban; nem csoda tehát, hogy amikor végigtekint a környéken, s rendezi gondolatait, szinte felsóhajt: „Valahogy itthon érzi magát az idegen.”