Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Csalog Zsolt: 56, 68: nem mi „hibáztunk”! (dokumentumrészlet)
56, 68: nem mi „hibáztunk“! másképp történni! És akkor jöttek ott a bölcs elméletek, hogy ha nem lép fel „az utca“ részéről az az óriási nyomás, akkor egy „kellő ponton“ meg lehetett volna állni, és akkor az új éra a Nagy Imre kezében valamiféle jugoszláv stílusú, demokratikusabb, de mindenképp elég gusztusos formációvá válhatott volna. Hogy akkor nem lett volna indok a szovjet intervencióra és a megtorlásra, és nem következett volna be a forradalom ürügyén az újabb tragikus kontraszelekció. „VOLNA“, „VOLNA“, „VOLNA“ - hát ha a nagynénikémnek micsodája volna, akkor a nagybácsikám volna, és nem a nagynénikém! Nekem alapvetően az volt a véleményem, hogy NEM RONTOTTUNK EL SEMMIT. Mert lényegesen mást nem csinálhattunk volna. - De hát hogyan lehetne elkerülni, hogy ilyen helyzetben az ember állandóan újra meg újra magában is keresse a hibát? Amikor ráadásul ENNYI IDEJE van rá! És lám, odakinn tényleg dúl a béke: új politikáikat alig hoznak be, szinte már kezd a börtönünk elnéptelenedni! Akik jöttek is, feltűnően rövid ítéletekkel jöttek: egy, két, három évvel. Kasánszky Zsombort hozták vissza egyszer, meg Mateovits Ferit, Kálmár Jánost, valami halvány kis katolikus „szervezkedésért“, meg néhány pap érkezett, újak is, régi ismerősök is, megint csak tiltott hitoktatásért, no, valaki jött azért, egy igen emlékezetes új arc feltűnt: Lovas Pista. Aki POFÁTLANUL fiatal volt, HALLATLANUL erős, RENDKÍVÜL eszes és HIBÁTLANUL életvidám - sokat jelentett nagyon: az ÉLETET hozta a mi akkori beposhadt nyomorúságunkba! Fölényesen vette a börtönt, mert ismerte az erejét - teljesen igaza volt. Bekerült a fordítóba, és akkor rengeteget beszélgettünk- ez jó volt, nagyon-nagyon jó. - Találkozgattunk aztán kint is Pistával, hihetetlenül sokat fejlődött azóta - aztán kijutott Nyugatra, kitűnő újságíró vált belőle, a Szabad Európánál dolgozik New Yorkban Jött aztán még egy keserves korszak: 68. Az illegális rádióink útján nagyjából mindent tudtunk a prágai eseményekről- akkoriban nem is próbáltak olyan nagyon elzárni minket az információktól. És hát az a tavasz CSODÁLATOS volt, az olyan volt nekünk, mint egy injekciókúra! Eufórikus reménykedéssel követtük végig az egészet, és minden idegszálunkkal drukkoltunk Dubčekéknak! Elég érdekes volt a személyzet viselkedése: úgy látszott, hogy már ők is komoly változásokra vannak beállítódva. Úgy láthatták ők is, hogy ez a kísérlet talán most megáll a lábán. És akkor eszerint viselkedtek - tehát meglehetős óvatossággal velünk szemben. Hát ha a csehek most győznek, az nyilván majd hozzánk is begyűrűzik - szóval, mit lehet tudni! Ugyanakkor persze megpróbálták durva hangoskodással is leplezni a puhulásukat - eléggé meg voltak zavarodva! Ez a mulatságos látvány aztán csak annál vadabb és mámorosabb optimizmussal töltött el minket! Hogy aztán annál jobban kétségbeessünk, amikor a szovjet intervenció bekövetkezett. Akkor, akkor rettenetesen le voltunk törve Talán csak az tompította bennünk a tragédia fölötti tehetetlen elkeseredést, hogy bizonyos értelemben önigazoláshoz jutottunk a történtekből. Hát egyértelmű volt: a Szovjetunió még a miénknél jóval szelídebb dolgokat sem tűr el a blokkban. Világos tehát: nem mi „hibáztunk“, semmit sem RONTOTTUNK
