Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Bohumil Hrabal nyaira kötődtek. Chaplin korai groteszkjei szintén dadaisztikusak. Amellett megrendítően líraiak... SZIGETI: Mint Pepin bácsi? HRABAL: Ö kimondottan. Pepin kimondottan ugyanaz a figura volt, mint Chaplin, mint Lupino Lane vagy Frigó. De míg Frigó mélabús és intellektuális. Pepin bácsi a tőrőlmetszett Charlie. SZIGETI: Pepin bácsi szakadatlanul szövegelt. HRABAL: Na igen, csakhogy ő tudott játszani, tudott táncolni. Kiválóan táncolt, mégis úgy ropta, mint aki megkergült, tudja, inkább olyanformán, ahogy manapság járja a nép, a zene ritmusára hagyatkozott a bácsikám. Mivel, csodák csodája, képes volt megfogalmazni a gondolatait, és humorát bizonyos moralitásokkal fűszerezte, nagybátyám a nyelvi katalizátor szerepét is betöltötte. Ő volt az én malátafőzőnek és cipésznek álcázott Múzsám. SZIGETI: S az édesanyja? Milyen volt ő? Ő is a meséivel és történeteivel próbál- ta-e nevelni Hrabal urat? HRABAL: Sajátos módon, a színház, a háztartás és a társaság áttételével. Egyfelől mérhetetlenül ügyes volt a háztartásban, másfelől különös tudata a bohém világhoz kötötte, szívesen játszott színházat, ahogy én emlékszem, egész életében színházat játszott, próbákra és bemutatókra járt. Közben vezette a háztartást. SZIGETI: Műkedvelőként színészkedett? HRABAL: Persze. Abban a kisvárosban nagy kedvvel játszottak színházat, s az anyám - azok is ezt mondták, akik Prágából jöttek, vagy a színészek, akik vendégszerepeitek nálunk - valóban tetszett nekik, a színháznak élt, nagy tehetség volt, és színészi talentumát egyfajta bohémség hordozta. Ahogy az anyám ko- médiázott, ahogy kacagni tudott, meg ahogy imádta a társaságot, mindig a társaság központjában kellett lennie, bárhol rendeztek mulatságot, mindig anyám táncolt a legszebben. Esti viselete is feltűnően szép volt, tele bájjal, s mi, suhan- cok, a gesztusaiból olvastunk, mert a kisvárosban velük is vallott magáról, meg a világról, anyám mindig a társaságon, a színházon, a háztartáson át mesélt. SZIGETI: Hány gyerek volt a családban? HRABAL: Van egy fivérem, mellettem lakik Kerskóban, sosem haragudtunk egymásra, minden szombaton és vasárnap meglátogatom, de még a sógornőmmel sem vesztünk össze, ami pedig nagy szó. Csakhogy a bátyám ért, úgy ért az iróniához, hogy neki kellett volna írnia... SZIGETI: Beszélt a könyvekről, amelyeket gyerekkorában olvasott, a gyökerekről. Föltételezem, hogy édesanyja színházszeretete is a gyökerekhez tartozik. HRABAL: Nem, nem, nem! Azért, hogy anyám játszott, nem lelkesedtem, inkább egy kicsit szégyelltem a dolgot. Nem szerettem, ahogy affektált, vagy ahogy arra törekedett, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön. Gátlásaim támadtak. Nem kifejezett Oidipusz-komplexus volt ez, csak éppen mintha fejbe kólintottak volna, mert az anyám az érdeklődés középpontjában állt, és Francin. az apám is fejbekólintva érezte magát; úgy-ahogy elviselte, de hogy örömét lelte volna benne...? Örült, ha a bálból vagy a társaságból végre hazamehetett. Ő inkább otthonülő volt. Anyám viszont gyorsan elvégezte otthon, amit kellett. Volt két kecskéje, malacokat is tartott, mindent rendbe tett, néha a cselédlányok is
