Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Közírásunk lehetősége (Szigeti László: Csendek útjain)

Alabán Ferenc

Közírásunk lehetősége

(Szigeti László: Csendek útjain)

Újságcikket és riportot olvasni (pontosabban egyszerre végigolvasni), unalmas dolognak számít, mondta nemrégiben egyik alkalmi ismerősöm, mert míg a szép- irodalomban gyönyörködni lehet, addig a sajtóban megjelenő cikkek általában sablonosak, s így érdektelenek. Ha sok jót nem is állíthatunk újságírásunkról, különbségek azért mégis vannak lapjaink, s a bennük levő rovatok, írások között. Alkalmi ismerősömnek, úgymond, könyvek olvasására mindennapi munkája és egyéb elfoglaltsága miatt nem jut ideje, így csupán az újságokat lapozza fel, azokban is csak az „érdekes” és „jól bevált” rovatokat futja át. Olvasási szokásainkról és olvasási kultúránkról nem áll rendelkezésemre statisztikai adat, sem egyéb szociológiai felmérés, mégis megkockáztatom azt a kijelentést, hogy nincs minden rendben körülötte. Vannak olyan érdeklődők, akik például a napi sajtót csupán a televízió műsora kedvéért veszik meg, riportokat, interjúkat, kritikákat vagy recenziókat csupán kevesen olvasnak, a sport- és pletykarovat (viccoldal és apróhirdetés) viszonylagos népszerűségnek örvend. A sajtó olvasottságát nagyban befolyásolja a modern tömegkommunikációs eszközök népszerűsége, hiszen a gazdasági, politikai és egyéb hírekről a rádióból és a televízióból könnyebben és rö- videbb idő alatt értesülhetünk, mint az újságokból. A puszta hírközlés nagyon fontos, de a publicisztika olvasmányosságát elsősorban a szöveg stílusa biztosítja. A műfajokban gazdagnak egyáltalán nem mondható újságírásunkból jórészt hiányoznak a lélekkel telített, szépirodalmi sajátosságokat felmutató tárcák, karcolatok, amelyek stílusukkal és meglátásaikkal izgalmas színfoltot jelentenének publicisztikánkban.

Irodalmi igényű publicisztika szinte alig akad nemzetiségi kultúránkban. íróink újságírói tevékenysége is elenyésző: fél kezünk is sok lenne, ha meg akarnánk számolni azon íróinkat, akik sajtónk hasábjain időnként beleszólnak a világesemények vagy a belpolitika kérdéseibe — jegyzet, cikk, napló formájában. Ami megjelenik, általában sablonos, vezércikk ízű írás, amiből hiányzik a szellem és az eredetiség. Sajnos, hibáink, gyengeségeink és fonákságaink sem ihletik bírálatra publicistáinkat és íróinkat a kellő mértékben. Talán kényelmesebb „örök témákhoz” ragaszkodni, vagy egyszerűen tartózkodni életünk időszerű kérdéseinek* megválaszolásától. Ahogy az anyagiasság, a kispolgáriság elleni küzdelem sem igen termett egy-kettőnél több kis glosszát vagy jegyzetet, úgy egyéb közéleti témáink sem kapnak sajnos több figyelmet. Talán nem élne írástudóinkban elég indulat társadalmunk élősdijeivel szemben, nem akarják talán ostorozni az emberi lapulást, helyezkedést és gyávaságot, a szocialista álcával fellépő visszaéléseket és a karrierizmust? Vagy talán az érdeklődés, a tájékozottság, az intellektuális felkészültség csökkent volna? íróinkkal, költőinkkel készült riportot,