Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)

Zsebcselek kigyógyítsa magát mély melankóliájából és reménytelenségéből. Mindamellett képes volt derűs kicsengésű művet alkotni. Ebben pedig ugyancsak megmutat­kozik az irodalom értéke; tudja, gyógyítani kell, mert nemcsak úgy van ám, hogy írni, meg írni - az írásnak legyen mély gyökérzete. Nagyon sok az olyan író, aki szinte azért ír, hoy ne kövessen el öngyilkosságot, vagy hogy ne érezze magát nyomorultul, a mélyponton. Némcová morálisan is erősen összetört, de a közösség azt kívánta, hogy alakoskodjék, hogy reprezentálja az újjáébredt tár­sadalmat. Feladata és jussa, mint mondtuk, nem komikus, de tragikus volt! Tra­gikus! Nemes lelkű, tragikummal telített asszony volt, szépség, akinek olyan dolgokat kellet művelnie, amiket sohasem művelt volna, ha nem szorítja rá a pénztelenség és a nyomor. A Nagy any ó menekvésként merült föl, még abból a csiszolatlan, mondhatnánk, nyers állapotából is. Úgy írt, mint egy férfi. Nagy- anyója vallomás, egyszersmind szépirodalom. Meg sors. Meg szerelmi ígéret. SZIGETI: És Neruda? HRABAL: Ó, Neruda! Úgy gondolom, ha egy icipicit hízelegni akarnék neki, akkor az én legjobb novelláim lehetnének, tudniillik nagyon szeretném, ha azo­nos értékűek lennének a Moldva-parti históriákkal, amely szerintem a csúcson ragyog. Ezekben Neruda teljesen ellentétes dolgokat képes egymás mellé he­lyezni, például egy gyönyörű lánnyal táncolt, aki aztán gondolt egyet, és haza­megy, ahol halott édesanyja fekszik. Nos, ő egy, no, miként tudnánk minősíte­ni, ő Csehov előfutára. Ő az én tanítómesterem... SZIGETI: A tanítómestere? HRABAL: Persze. S az egész Csehov-korszakot megelőzi. SZIGETI: Elbeszélései drámai töltetűek, kontrasztjai élesek, és teljeséggel hiány­zik belőle az Ön epikájának jellegzetessége, az irónia. Ami az iróniát és a humort illeti, azt mondanám, Ön inkább Hašek úr iróniáját fejleszti tovább. HRABAL: Hát igen. Neruda sokkal tisztességesebb volt. Ő tudta, kinek ír. író volt, nagy I-vel. Őrá felnéztek, ő szóvivő. Én viszont más kategóriába tartózha­tom, mert én mindig sokkal inkább Jaroslav Hašckkal azonosultam, aki ugyan hírlapokba írt, de iróniája akkora, hogy még áttekinteni sem vagyok képes. Az pedig, hogy mi valójában a Švejk, hát az olyan kísérteties, hogy talán legfeljebb egy fél órával a halálqm előtt jövök majd rá a nyitjára. És hogyan eltakarította a nyomokat maga után! Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a hírlapokban többszáz olyan cikket közölt, amelyekben az irónia már akkora, hogy egy kis misztifikáció is van benne. Minden aprósággal a laphoz szaladt, tudósításokat írt törött lábakról, szerencsétlenségekről, részegekről. Mindezt Radko Pytlík összegyűjtötte és kiadta, s az ember álmélkodva látja, hogy Hašek már újságíró korában arra készült, amit Švejk fog mondani. Tökéletes képzetei voltak. Az az irónia, amely aztán ebből eredt, már természetes, hiszen már mint újságíró elő­készítette és magába sulykolta. Minden cikke pontosan a mese fordulatával vég­ződik, az már az ismert prágai irónia. Vagyis úgy egyenlítette az újsághírt, hogy egy picit misztifikálta; adatai, kapcsolódási pontjai valóságosak, a fordulat a vé­gén mégis mosolyt szül, mert az ember váratlanul szembe megy az információá­ramlattal, mely az első öt sorban adott. A cikk például nyolcsoros, de az utolsó három sor az egészet a visszájára fordítja. Igazi zsebcsel ez. SZIGETI: Mondhatnánk, hogy irodalmiasította az információt?

Next

/
Thumbnails
Contents