Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Miroslav Kusý: A nem-szlovák jelenség (tanulmány)
A nem-szlovák jelenség centrált támadásának elsődleges célpontjai hol a túlságosan aktív katolikus papok, hol a vallási iratokat szamizdatokban terjesztő hívők csoportjai lesznek. Ebben az esetben tehát nem arról van szó, hogy a létező szocializmus vallás- és egyházpolitikája „a priori“ valamely konfesszió mint olyan ellen irányul, hanem arról, hogy a hatalom mindenfajta konfesszionális tevékenységet a saját szemszögéből ítél meg, és akkor alkalmaz repressziót, amikor fenyegetve érzi magát, de egyidejűleg jutalmaz is, ha támogató szándékot érez. így eshet meg, hogy egy bizonyos időszakban keményebben üldözik a katolikusokat, mint a protestánsokat, de ez csak annak a következménye, hogy az adott időszakban a hatalommal szembeszegülő nonkonform katolikus aktivitás az erősebb, a hatalom számára kevésbé elfogadható. Úgy vélem, hogy ez az elv a csehszlovák totalitárius nemzeti és nemzetiségi politika következményeiben is érzékelhetően jelentkezik. A felszabadulást követő időszakban ugyan bizonyos szerepet játszhatott a múlt sérelmeinek meg- bosszulására irányuló törekvés is (Csehországban a német, Szlovákiában a magyar kisebbség ellen) - tudjuk azonban, hogy az ilyesféle megfontolások és cselekedetek kezdeményezői nem éppen a kommunisták voltak. Ók elsősorban mindig a hatalmi érdektől vezérelve cselekedtek. A bosszú momentuma a nemzetiségi politikában szerintem ma már nem lelhető fel - vagy ha mégis, másutt kell keresni: a háború utáni szlovák (főleg ludák) emigrációnál és részben a szlovák lakosság egyes csoportjainak nacionalista reszentimentumaiban s atavizmu- saiban (magyarellenes hangulatok formájában). Persze, aki nyitott szemmel jár, nem tagadhatja, hogy a kölcsönös nemzeti gyűlölködés és sértődöttség egyes elemei még érzékelhetőek; de a létező szocializmus jelenlegi nemzetiségi politikájának Szlovákiában nem ezek a meghatározói. Melyek tehát a magyar nemzetiség specifikus helyzetének meghatározó elemei? A sztálinista típusú, tisztán represszív nemzetiségi politika gyengítése és fokozatos megszüntetése elválaszthatatlan része volt az 1968-ban kicsúcsosodó csehszlovákiai megújhodási folyamatnak. Ebben az időszakban a magyar kisebbség is elsősorban Prágára vetette figyelő szemét, az általános csehszlovák reformra támaszkodott, és részt vállalt megvalósításában. Ettől várta a magyar kisebbségi érdekek kielégítését. Jellemző, hogy a nemzetiségi titkárság idézett jelentésének függelékéből egyszerűen kihagyták az 1968-as párt- és kormánydokumentumokat, mintha ezek nem is léteznének. A megújhodási folyamat erőszakos félbeszakítása a magyar kisebbség reményeinek végét is jelentette. Logikus, hogy ezek után tájékozódásának iránya megváltozott: a „konszolidáció“ és „normalizáció“ időszakától egyre inkább a magyar reformra támaszkodik, támaszát a kádári prosperáló „nemzeti kommunizmusban“ keresi. A csehszlovák létező szocializmus hatalmi szervei számára ez a fordulat potencionális fenyegetésnek tűnik. Magatartása a Kádár-féle reformmal szemben kezdettől fogva nagyon tartózkodó, sőt, elutasító volt, s riasztónak találja, hogy ez a reformfolyamat a magyar kisebbség nemzeti önérzetének erősödését is ösztönzi: a magyar kisebbség viszonylag nyugodt hátországa ezzel a fordulattal a csehszlovák rezsim és a magyar reform konfrontációjának előterévé vált a hatalom szemében.
