Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Hizsnyan Géza: A Thália Színpad (vissza)változási kísérlete
A Thália Színpad (vissza)változási kísérlete jének szürke - és hatásvadász effektusok kedvéért helyenként hátsó megvilágítással átlátszóvá tett - falai egy olyan stílusvilágból valók, amelynek nincs köze sem a darabhoz, sem az első felvonás díszletéhez (leszámítva a középső ajtó kinyitásakor feltűnő műmuskátlikat- ezek képviselik az ízléstelenség folytonosságát). Ez az eklektika, ez a stílus — és ízlészavar szomorú betetőzése a sikertelen előadásnak. A Lélekbúvár színrevitele remélhetőleg egy fejezet lezárását jelenti a színház életében. Ebben az időszakban nemcsak a tiltások, korlátozások nehezítették a művészi alkotások létrejöttét. Azzal, hogy az öncélú politikumot, az „odamondogatást”, a hivatalos politikával szembeni bírálat bátorságát számos esetben az alkotók is esztétikai szempontból független értéknek ismerték el, hozzájárultak a művészi értékek devalválódásához. Ugyancsak súlyos értékzavart tükrözött és nagymértékben járult hozzá a jelenlegi helyzet kialakulásához, hogy a kötöttségek béklyóiban vergődő két magyar társulat a magyar szó hirdetését - a művészi hiányosságokat leplezendő - tevékenységük létjogosultságát igazoló érvként használta föl. A hamis küldetéstudat az önkritika, a reális önértékelés képességét is nagymértékben csökkentette. A hirtelen jött társadalmi, politikai változások teljességgel új helyzetet teremtettek a társadalomban, melynek jó néhány tagja eljutott már a változtatás szükségességének felismeréséig. A magas művészi színvonal és a következetes közönségnevelés követelményeinek a MATESZ csaknem négy évtizedes története során leginkább a Thália Színpad tett eleget, közvetlenül a megalakulása utáni években, Beke Sándor vezetése alatt. Természetesnek és logikusnak tűnik tehát, hogy - mivel arra a körülmények említett változása lehetőséget kínált - újra az egykori művészeti vezetőt hívják segítségül, legalább egy vendégrendezés erejéig. (Azóta örömmel vettük a hírt, hogy Beke Sándor immár a MATESZ új igazgatójaként vesz majd részt színházi életünk alakításában.) Beke emberi értékeit és kötődését bizonyítja, hogy az első hívó szóra örömmel jött. Hálátlan, nehéz szerepet vállalt ezzel, hiszen nagyon nagy, már-már irreális elvárásoknak kellett megfelelnie. A feladat nemcsak művészi tehetséget, szakmai tudást, rendezői tapasztalatot, hanem jól fejlett kompromisszumkészséget és diplomáciai érzéket is igényelt. Nash Esőcsinálójának kiválasztása bizonyos értelemben istenkísértés volt. Szinte önként kínálkozik ugyanis az analógia: annyira szüksége van már az itteni magyarságnak a színházra, a kultúrára és a színháznak a változásra, mint a darabbéli farmereknek az esőre a hosszan tartó szárazság után. Csakhogy a nyilvánvaló analógiák a legritkább esetben hordoznak művészi értéket is, ráadásul ebben a párhuzamban egy csapda is rejtőzik. Nash darabja ugyanis jól megírt mű, valahol a mestermunka és a művészet határán mozog, de semmiképpen sem igazán nagy dráma. A mély művészi értékek hiányában viszont könnyen a hamisság, az álpátosz irányába csúszhat el az előadás. Beke azonban valódi művész, aki minden megnyilvánulásában a hiteles kifejezési formát keresi, a lehetőséget arra, hogy eszmei, esztétikai értéket teremtsen. Az értékteremtéshez elsősorban határozott alkotói elképzelésre van szükség, aminek tükröződnie kell az előadásban, választ adva a nagy színházi miértekre (a miért ezt, miért itt, miért így kérdéseire). Aki bizonytalan művészi értékű darabbal tesz kísérletet az értékteremtésre, ugyancsak ingoványos talajra téved. Nagyon kell ismernie a szakmai tudás és a jó ízlés által meghatározott szilárd pontokat, hogy célhoz érhessen. Nemcsak a szövegtől idegen „saját elképzelés“ ráerőltetését kell elkerülni, hanem a felszínes jellemek, a frázisokban csak látszólag meglévő mondanivaló „hiteles kifejtését“, vagyis a kétes értékű műre való kritikátlan ráhagyatkozást is. Ez ugyanis szükségszerűen hamissághoz, erőszakoltsághoz, művészi hitelvesztéshez vezetne. Beke szerencsére mindezt tudja és el is kerüli a csapdákat, már amennyire ez rajta múlik. Rendezésében egy relatív előadás lehetősége rejlik. Kísérletet tett ugyanis arra, hogy ne csupán Nash bizonytalan értékű és hitelű gondolatait közvetítse, de egyúttal figyelmeztessen arra is: mindezt nem szabad túlságosan komolyan venni! Ez színház; kicsit játék, kicsit szórakoztatás, semmi esetre sem „maga az Élet“. A rendező a kívánt hatást úgy éri el, hogy a játék tempóját erősen