Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Móser Zoltán: Várkörjárás (Mészöly Miklósnak, visszaolvasásként)
Várkörjárás s árnya kísértette a villanyszerelőt, vagyis a hallott s olvasott rémtörténeteket, mert igaznak hitte, átélte és így megszenvedte. Hogy ennek mi volt a közvetlen kiváltó oka, az a bizonyos utolsó vízcsepp a pohárban, az csak utóbb derült ki, amikor a fiatalember a tébolyda lakója lett. Ott az apjáról megtudták - aki szolid úriembernek látszott, s azt, hogy „pardon“ franciás hangsúllyal ejtette hogy történelmünk dicsőségesen induló, ám csakhamar dicstelenné és félelmetessé váló korszakában olyan helyeken és pozíciókban dolgozott, ahol az emberektől próbálták megtudni, kicsikarni az általuk mérnökien megszerkesztett igazságot. Ezt nyilván megtudta a fiú is. talán épp azon a házibulin mondta cl neki valaki, nem sejtve a következményeket. De hát ki sejthette, hogy apját ezután nyomban Báthory Erzsébettel helyettesíti be?! Ezt élte és szenvedte meg, és ez lett a végzete. Az apa, aki havonta egyszer meglátogatta a fiát, ezt akkor, de később sem sejtette, s azt sem, „ha vétkeztél, fiadban búnhödöl“! (Mert mások, a volt kartársak miért nem bűnhődtek a fiaik által? - nem, ez így nem logikus, ez csak véletlen lehet!) De hogy miért is szállt le előbb, miért is gyalogolt harminckét kilométert, azt már nem - vagy azt sem - értették a szülők, bár a kezelőorvos följegyzése szerint itt és ekkor kezdődött a kibontakozó téboly. „Kedves G. - néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska posztóból maszk, disznósörte, bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tolikorona díszíti. Kezükben korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén, hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta. Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek, a legények előbújnak, s meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a gyengébbet (!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni (!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg a leölt kuka föléled(!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már.“ A Thurzó György vezette törvényszék Báthory Erzsébetet életfogytiglani rabságra ítélte, s azok, „akiknek részük volt az ártatlan vér kiontásában, máglyán vagy pallos által vesztek el“. Az ítéletről, a perről, amelyet gyanúsnak tartottak mindvégig - és ez az, amit nem tudott a huszonnégy éves villanyszerelő, bár kezdetben én sem gondoltam erre? -, Péter Katalin történész néhány éve kis monográfiát jelentetett meg. Nagy András pedig kétszemélyes drámában próbálta megfogalmazni a kételyeket, jajdulásokat és kegyetlenségeket - a valót s a valótlant. Most, hogy megmásztam a várromot, hazajövet elővettem azokat a jegyzeteket, amelyeket annak idején a Péter Katalin által publikált jegyzőkönyvekből írtam ki magamnak, s amelyek különös mágikus ráolvasások emlékét őrzik. Az első tanúvallomás a sárvári várban, még Báthory Erzsébet elfogatása előtt, 1610. március 5-én történt. „De mostan egy szürke színű kalácsot, mint egy perecöt, olyat tart (Báthory Erzsébet), kit az ördöngösek adtak neki. És az közepiben egy ostya vagyon, azt előtte tartván és arra nézvén imádkozik, mind nádor uram, mind mestere ellen és az vármegyeispán ellen. Az imádkozó igéknek pedig ez volna, azmint értette, az formája: »Ezáltal nézlek én tégedet (itt megnézvén, azki ellen imádkozik) és valamint én tégedet ezáltal nem láthatlak, úgy ne árthass nekem semmi ellenem való dolgokban.« És több sok bőrbitélő imádságot mond. azki eltart néha egy óráig." vö. Mészöly Miklós hasonló című elbeszélésével
