Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Móser Zoltán: Várkörjárás (Mészöly Miklósnak, visszaolvasásként)
Várkörjárás és magyarázata, pontosan nem tudom, de úgy tekintem, mint valós, lelki útikalauzt, ezért most ezt a verset is idemásolom a képek mellé „illusztrációként“. Hol fejedelmi terem fogadott fejedelmi lakókat, s kűzde nemes harcot Zrínyi leánya soká: Bércedet, ó, Munkács, keserű gond üli, lebegvén Rémalakok szomorún a fogoly álma fölett. Büszke tekintettel mit nézsz a síkra le bús lak? Jön az utas, lát s fut messzekerülve tovább. Cseke, 1831. dec. 30. Jön az utas, lát s fut... megy tovább. Nekem a tovább - egy hét múlva Helsinki, majd Turku volt. Az emlékek - és a képek - a középkori székesegyházat, a volt királyi vár hatalmas tömbjét idézik emlékezetembe. „A turkui vár - írja Rácz István -, amelyet a barokk korban alaposan kibővítettek, ugyanúgy faragatlan sziklakövekből épült, mint a középkori templomok. Erről az ormótlan hodályról nehezen tudjuk elképzelni, hogy valaha fényes királyi udvartartás színhelye volt.“ A turkui vár képe után nyómban - miként a negatívok nézegetésekor ez oly természetes, az emiékképek leltárbavétele sokszor oly váratlan és különös eredményeket (jót és rosszat) tartogat: miért épp ez vagy az a kép, emlék tolakszik elő (?!) - a turkui egyetlen légkondicionált terme került a képtérbe, majd ez szűkült s egy arc - egy kérdés maradt: honnan s miért került a mezőségi, aldunai rabének-töredékbe a török-tatár rabság és Lengyelország széle? És máris ott vagyok - valójában is, gondolatban is - Lengyelország szélén. Árva vára előtt, a zuhogó esőben. „Bánatos a katona, nincs kenyere, se lova, Árva vára kapujában őrködik bús egymagában. Egyedül árvasága az élet, adj. Úr, szerencsésebb évet. Adjatok nekem erőt, fehér sziklák, zöld fenyők. Szűnjön meg az árvaságom...“ Aztán fogynak a fehér sziklák, az eső is, bővül a forgalom, szűkül az út: előttünk Krakkó- „járom az új várunk alját, járom negyedmagammal...“ (vegyes képek) Több mint húsz éve jártam itt, s azóta, bár úgy tűnik, semmi sem változott, minden egészen más. De sokat figyelni, szemlélődni nem tudtam, mert igyekeznünk kellett egy közeli kis község nemesi udvarában berendezett vendégszobánkba. Ez itt megint valami más, valami szokatlan, rendkívüli...“ őrködik bús egymagában“. A vegyülő képek közül máris a Jagelló Egyetem vörös épülete tűnik elő, és ott vagyunk a dékáni hivatalban, teánkat kavargatjuk és köszönő szavakat mondunk és pontos mondatokat hallgatunk. Aztán máris a Wawelt látom, a negatív is ezt őrzi: most tömeg és sorbaállás, húsz éve alig voltak néhányan, legalábbis így emlékszem. Az altemplomban is elképesztő a tömeg, de a kőkoporsókban nyugvóknak hátha jólesik, hisz így annyian veszik körül őket, mint életükben, a palotában vagy a csatában. A piros-fehér-zöld szalaggal átkötött koszorú és a friss virágcsokrok nemzeti színei (mi miért is nem hoztunk?) Báthory István kőkoporsóját jelzik. Ez itt Ponjatowski... Csak nem?... De igen. Mire vonatkozott ez a „csak nem“? Egy nótára, egy dalra, melyet Arany Jánossal kapcsolatban ástunk elő. Ő szól az egyik levelében arról, hogy Az egri leány című balladájának a 3. részét arra - a reformkorban általánosan ismert- lengyel dallamra írta, hogy „Busúl a lengyel hóna állapotján“. Ennek az éneknek a második sorában hallottam Ponjatowski kesergéséről, és innen az ismeretségem vele és a dallal, amelynek kottáját a Széchenyi Könyvtárban sikerült előkeresnünk, és amelynek a szövegét Arany János levelével együtt itt közöljük. A levelet Arany 1856-ban írta Csengery Antal-
