Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Móser Zoltán: Várkörjárás (Mészöly Miklósnak, visszaolvasásként)
MÓSER ZOLTÁN Vár kör jár ás Vegyes képek, töredékes sorok, nyári feljegyzések (Mészöly Miklósnak, visszaolvasásként, sok képpel) (annak előzményei) Huszt városába és várába - „Járom az új várnak az alját, járom sokad magammal“ - Kölcsey verse hívott, küldött. Látni a várromot, megállni bús düledékein, figyelni a csendet, hallgatni a szót: „régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?" A verset 1831 utolsó napjaiban. a ..cselekvés vonzásában" írta Kölcsey, tevékeny közéleti munkásnapjai szünetében Szatmárcsekén. Az élmény egyébként hat évvel korábbi: a költő 1825 májusában kereste fel a várat, amelynek közvetlen élményét a „Régi várban" című epigrammájában rögzítette. „Ebben - írja Horváth Károly - a »bús düledék« és a »felleg alól kelő hold« mozzanata után csak a hazafiúi emlékezés és fájdalom kap hangot: S hév kebelem dobogott, s e könny, mely fórra szememben. Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt." Ez a két sor jobban jellemzett engem - vagy tehetem talán többes számban is: bennünket -, mint a későbbi, méltán híressé vált epigramma, mely a reformkor, a korszak nemzedékének jelszava lett. Ereje, víziójának megjelenítő és hívó képe máig hat. Egy baráti kérésre régebben gondolkodom azon, hogy miként is lehetne a magyar tévé „Vers mindenkinek" sorozatát megújítani. Az ötlet, hogy a verset meg kellene jeleníteni, képpé varázsolni, könnyen adódott, de a „hogyan!"-nal bizony bajba kerültem, kerültünk. Irodalmi klipp legyen - mondtam, de magától a gondolattól, az elképzelt eredmény látványától többen is megremegtek. Most, hogy a fentieket. Kölcsey „vetített képét" leírtam, jutott eszembe mindez, mert kísérletnek - sikerre vagy bukásra ítéltetve, előre meg nem mondom! - alig van alkalmasabb vers, mint ez az ismerős epigramma. melyet össze lehet kapcsolni az idézett „Régi várban" című azonos ihletésű és élményű verssel is. Mellé zenét Liszt kései zongoradarabjai közül számos ideillőt találhatunk. Most vázlatként teszek ide néhány képet, mint Kárpátalját járó utunk egyik emlékét. Ezt még megtoldanánk néhány- nyal. Mert a temetői vaskeresztek és korhadó fakeresztek éppúgy megkaptak, mint az erdei ösvényen elém hajló kusza, ágas-bogas fa. közepén egy lakatlan fészekkel. Ez egy tenyérre emlékeztetett, és József Attila sorát juttatta eszembe: „Isten tenyerén ülök..." A várat megmászva autóba ültünk s folytattuk utunk, „Főleg rókára, nyúlra. fácánra vadásznak a helyi vadászok" - mondja (olvassa) idegenvezetőnk, s én egy pillanatig a nyu- lakra, rókákra, fácánokra is gondoltam. (folytatás) Hogy Huszt után Munkács várába mentünk - arra vitt az utunk, nem véletlen. De mi lehet az oka annak, hogy Kölcsey 1831. december 29-én Husztról, másnap pedig Munkácsról írt epigrammát. s bennük a nemzeti fájdalomról szól borongva? Hogy mi lehet az oka
