Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Antanas Venclova: Halál Lisszabonban (elbeszélés)
Halál Lisszabonban támadtak. Nem, nem, a szobalányért csengetni most egyszerűen őrültség lenne! Hiszen ő csak kihívná az orvost, aki megállapítaná, hogy a férje meghalt. Aztán? Aztán (Kordelija minden felindultsága ellenére nagyon is jól megértette) a rendőrparancsnokságra kellene mennie, ott kiállítanák a férje halotti bizonyítványát. El kellene intéznie a temetést. Ez pedig egy idegen országban, egy idegen városban hossszú, bonyolult és drága szertartás lenne. Ezt megértette már az első pillanatban, amint megpillantotta haldokló férjét; jól tudta, hogy a halálért senki sem fogja hibáztatni. De tudta: amíg megjön az orvos, amíg a rendőrség lezárja az ügyet, amíg a megboldogultat eltemetik - eltelik ez, és talán nem csak ez a nap... És a Camoens - amely a révben áll és várja őt, a férjével együtt- közben kifut az óceánra a holmijukkal, mindazzal, amit otthonról magukkal mentettek s amit külföldön szereztek... Kordeliját a hideg rázta. Egyre szörnyűbb volt a halottal egy szobában lenni. Lázas sietséggel kapta magára az este kivasalt acélszínű kiskosztümjét, amelyben (férje is elismerte) rendkívül elegánsan és fiatalosan festett... Miközben fé- sülködött a fürdőben a tükör előtt, megállapította, hogy arca szokatlanul sápadt és szeme alatt fekete karikák jelentek meg. Miután megmosta arcát, a szokásosnál több rúzst és púdert rakott magára. Szeme csillogott, élénk ajka mosolyogni próbált, de neki úgy tűnt, hogy mosolya szánalmas fintorrá torzult. Amint visszatért a szobába, el akarta húzni a függönyt. A nyitott erkélyen át már besütött a perzselő nap, a körúton túl pálmafák zöldelltek, és csillogott a Tajo folyó vize. A kikötőből ismeretlen hajótülök hallatszott. Nem, persze, ez nem a Camoens. De miért ne lehetne az? Az indulásig pontosan egy óra van. Ő pedig még nem szedte magát teljesen rendbe. Kordelija ösztönösen ráérzett, hogy mit kell tennie. Kinyitotta a szekrényt, és megpillantotta férje szmokingját, amelyben tegnap a táncteremben volt. Benyúlt az alsó zsebbe, és kivette a pénztárcát. Megvizsgálta - mindkettőjük útlevele, a csomagok nyugtái és pár száz dollár volt benne. Mindent kivett a pénztárcából, és átrakta a kézitáskájába. Az ágy melletti széken egy sárga aktatáska hevert. Kordelija tudta, hogy abban különböző iratok vannak, a tengeren túli fa- zendára szólók, jótállási szerződések és egyebek - kétségtelenül nagyon fontos papírok. Fél kezében a kézitáskáját tartotta, a másikban az aktatáskát. Szerencsére könnyű volt, elegáns. Egyre jobban félt a megboldogultra nézni, úgy érezte, hogy azalatt, míg készülődött, a halott egyre idegenebb és ijesztőbb lett. Halkan kinyitotta a folyosó ajtaját, odakint senkit sem észlelt. A lift a forduló mögött volt. Senki nem veszi észre, ha a lifttel megy le. Persze, a kulcsot magával kell vinnie. Az a fontos, hogy a szálloda alkalmazottjai minél tovább azt higy- gyék, odabenn lakók vannak, és minél később menjenek be takarítani a szobába. Kordelija anélkül, hogy hátranézett volna, kilépett a szobából, csendesen bezárta az ajtót, s a kulcsot acélszürke kosztümje zsebébe csúsztatta. Jobbra indult, és a forduló mögött megpillantotta az éppen az ő emeletükön megálló liftet. A liftben két férfi tartózkodott, a fiatalabbik golfnadrágban és világos kabátban. Mindketten figyelmesen megnézték Kordeliját, egyikük megpróbált rámosolyogni, de ő elfordította róluk a tekintetét. Kisvártatva a férfiak előreengedték, aztán kiléptek az előcsarnokba és betértek a kávézóba.-
