Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Antanas Venclova: Halál Lisszabonban (elbeszélés)

Antanas Venclova- a cipője szorít-e vagy a túl sok tánc miatt. Fabijonas halkan nyög, újra érzi, hogy láthatatlan harapófogó szorítja össze a szívét. Már nem először fordul elő. Még Berlinben gyógyszereket írt föl neki az orvos. Szúr a szíve, rettenetesen, ke­gyetlenül, ő pedig halkan nyög. Aztán az ágy melletti kisasztalról elveszi a gyógyszert, és mint az utóbbi hónapokban nemegyszer, pár perc múlva a szíve kissé megnyugszik, és ő mintha elaludna... De lehet, hogy nem. Nézi az erkélyt, az ismeretlen város fölött már virrad, halkan susognak a fák, hajladoznak az óceánról szálló szélben, a reklámok fényei felgyúlnak és kihunynak. Mintha eső szemerkélne, de lehet, hogy személygépkocsi suhan szinte hangtalanul az utcán. Úgy látszik, egyhamar nem lehet visszatérni Litvániába. Ha csak most Hitler szét nem zúzza a szovjeteket. Hisz olyan világos, mint a nap, hogy Hitler és Sztá­lin nem lesznek örök barátok, előbb-utóbb egymás torkának ugranak... És Fabi­jonas Gliauda mosolyog: mindenkinél ravaszabb volt, ezeknek és azoknak a karmai közül is kiszabadult... Őszintén szólva, Hitler egy ujjal sem nyúlt volna hozzá, biztos, hogy ha a dolgok másképp alakultak volna, ha nem a bolsevikok, hanem Hitler jelenik meg először Litvániában... De most semmit se lehet tenni. Ahogy a nótában van: „Ég veled, te drága kis virágszál...“ A haza keleten ma­radt, és most olyan valószínűtlennek tűnik, mintha sosem lakott volna ott, né­hány éven át nem vezette volna a maga alapította bankot, mintha nem maradt vol­na ott a birtoka és nyolcszobás háza a Kestutis utcában... Szíve teljesen lecsillapodott. És most nézi az arcot, Mona Lisa mosolygó ar­cát, és nem sejti, micsoda titkok rejtőznek mögötte... Vajon szerette-e őt lega­lább egy napig, egyetlen pillanatig? Ezt önmagának sem tudná megmondani. Nem, mégiscsak nagy a korkülönbség kettejük közt... De nem csak ez. A jelle­mek, a vérmérsékletek, a hajlamok - lám, mi a fontos a házaséletben. Erről már milliószor beszéltek és írtak, és mégis, a házasság szerencsejáték... Vajon bol­dog volt-e Kordelijával legalább egy napig? Igen, úgy tűnik, kezdetben jó volt. Maga győződött meg róla azon az első éjszakán, hogy korai lenne még lemonda­ni arról, ami sajátságosán széppé teszi egy férfi életét. Aztán megértette, hogy mielőtt megtette volna Kordelija felé a döntő lépést, ő, a már korábban családi életet élő nő, közönségesen szólva, kísérletezni kezdett. Nahát, igaza van Kor- delijának! Most nem olyan idők járnak, amikor az emberek bekötött szemmel a folyóba vetik magukat. Az ösztönös önfenntartás éppúgy jellemző a férfira, mint a nőre - mindkettőnek fontos, kivel osztja meg életét, sorsát, nyelvét, gon­dolatait, közös álmait a közös ágyban. Mindez nagyon is érthető. Kordelija mo­dern nő, de jószívű nő. Amikor döntenie kellett, az ismeretlen sors elé fusson-e vagy Kaunusban maradjon a neolitvánjával, habozás nélkül az első lehetőséget választotta. Igen, kétségtelenül ő, Fabijonas sem volt butább, mint a kollégái. Hiszen ha a szívére kell tennie a kezét, elmondhatja: nem egyedül ő kételkedett a függet­lenség örökkévalóságában. Körös-körül túl sok volt a kérdőjel, túl sok volt az iksz, amelyek meghatározták sorsát. Amíg Hitler színre nem lépett, Európában egyfajta változatlanság uralkodott, aztán pedig... Aztán egyre világosabbá vált, hogy minden ideiglenes, sérülékeny, mint a rozoga hajó. És mégis, ez a rohanás, ez a menekülés Fabijonas Gliauda számára nagyon ki­merítő volt. Feleségével Európa nyugati felén találták magukat, egy ismeretlen

Next

/
Thumbnails
Contents